Néhány szó a politikai bűnözésről és a devolúcióról

„A Jobbik tradíciót folytat, a politikai ellenfelek kriminalizálása régi gyakorlat, mondhatni magyar hagyomány. Mivel pedig ezt mindig is pillanatnyi érdekektől vezérelve gyakorolták, meglehetősen nagy lett a zűrzavar a politikai bűnözés fogalma körül. Ma leginkább azt értik rajta, hogy a szocialista politikusokat valamilyen bűncselekménnyel vádolják és megbüntetésüket követelik. A politikai bűnözés azonban nemcsak a politikai hatalmat bűncselekmények elkövetésére felhasználó egyes politikusok cselekedeteit jelenti, hanem a politikai szervezetek által elkövetett bűnöket is, olyanokat, mint a terrorizmus vagy az államcsíny. Ide számítják a hazaárulást is, amivel a Fidesz folyamatosan vádolja ellenfeleit. Annak ellenére, hogy a kormányfő szinte hőstettet hajtott végre, amikor végre nyilvánosan szembeszállt  a neonácik rasszista javaslatával, a Fidesz és a Jobbik gondolatvilága és gondolkodásmódja túlzottan is közel áll egymáshoz (lásd a programjaikat).

A politikai bűnözésnek azonban van egy olyan formája is, amely a régebbi demokráciákban kevéssé ismert, vagy ha igen, kevésbé gyakorolható: a politikai rendszer egészének az emberi méltóság és a szabadságjogok elleni felhasználása. Ez az, amire a Jobbik törekszik, amikor koncentrációs táborokat tervez a cigányoknak és börtönnel fenyegeti a tolerancia híveit és gyakorlóit. Igaz is, ideje lenne végre megérteni, hogy a demokráciát ezen a vidéken, ahol sokak szemében a gyilkosoknak nagyobb becsülete van, mint az áldozatoknak, ahol a gyengék megalázása politikai gyakorlat, ahol a baloldali pártok sem mernek megszabadulni rasszista politikusaiktól, nehogy szavazatot veszítsenek, szóval itt csak és kizárólag az intoleranciával szembeni intolerancia óvhatja meg a demokráciát.

Ezt azonban könnyebb mondani, mint megtenni, ugyanis a magyar társadalomban zajló, egymással ellentétes folyamatok közül a devolúció látszik felülkerekedni. Azt hiszem, ez a szó illik leginkább mindarra, ami az országgyűlési választások óta immár az intézmény- és jogrendszerben is elszabadult. Mindaz, ami a bolsevik időkből most visszaszivárog, magával hozza a kontraszelekciót, a gerinctelenséget (amelynek immár érdemérme is van, egy igen magasra jutott képviselője, nagyon helyesen és érthető módon, önmagáról nevezte el) és persze a korrupciót. A korrupciót, amely nem egyszerűen anyagi hasznot hoz művelőinek, hanem függőségi rendszerekké silányítja a demokráciát. A korrupció lényege ugyanis a privilégiumok kiépítése és felhasználása. Így kaptak előjogot az alkotmánykoncepció megalkotására a nagytiszteletű szenilitások, akik közül egyik-másik hol Ratkó Annának (lásd a gyermektelenségi adó ötletét), hol meg anti-Petőfinek (lásd: miért ne lehetnénk mi királyság?) képzeli magát.”