Ünneprontó írás

„Az ország mindenkori vezetői persze hajlamosak ezt a politika-és ideológiamentes, mérsékelt lelkesedést a szabadnap eszmei alapjának (pontosabban az ünnepet célzatosan, önérdekének megfelelően értelmező-beállító napi politikának) szóló kritikátlan hódolatként beállítani. S a kincstári programokon fanyalgó értelmiségit jobb esetben csak destruktív ünneprontónak, rosszabban pedig nemzetietlen hazaárulónak minősítik. Holott ráirányítanám a tisztelt fogadatlan protokollguruk tekintetét egy tényre. Az új-és legújabb kori Magyarország három forradalma és a rendszerváltás egyik célja volt, hogy ne legyenek kötelező ünnepek. Senkit ne lehessen felvonulásokra kihajtani, parancsszóval a »nemzeti egység« részévé tenni. Jogunk van nem ünnepelni, a buliból kimaradni, azon fintorogni. (...)

Egyetlen dolog legitimálhatná (s emelhetné ünnep-rangsoromban március 15. elé) augusztus 20-át. Az, ha folyamatosan kihangsúlyoznánk: a szentistváni nemzetfelfogástól való államnemzeti letérés vakvágány és tévút volt. Magyar, román, szlovák, délszláv oldalon egyaránt. (Ezt később Kossuth is belátta.) Abból jött minden kudarc: a világosi kapituláció, Trianon, a revíziós katasztrófapolitika, a határon túli magyarok üldözése, deportálása, jogfosztása, a falurombolás, a kettős állampolgárságban és nyelvrendőrségben testet öltő kölcsönös nemzeti populizmus. De főállású magyarjaink ezt soha nem fogják beismerni. Nekik minél véresebb valami, annál dicsőbb. Ők Istvánban a fegyverrel térítő vallási fundamentalistát, Kossuthban pedig az elvakult nacionalistát tisztelik. Az européer uralkodót, a polgári demokratát véletlenül sem.”