Panelfolklór

„Óvodás lányaim, amikor áthaladunk a lakótelepi placcon, naponta (s idejekorán) szembesülnek a magyar valósággal, melynek „természetes” velejárója az ott összeverődő hajléktalanok látványa. Nagyobbik lányom (szeptembertől már iskolás) egy alkalommal megjegyezte, amikor két „lakatlan” egy leeresztett (kidobott) bőrfocival fejelgetett, a többiek nézték őket, és kannás bort ittak, hogy: „Apa, hajléktalan-buli van!” (Nem szóltam rá, hogy ne legyen szociálisan érzéketlen, épp elég, hogy önkormányzati képviselőnk az – velünk szemben; néha igazán elbeszélgethetne a hajléktalanokkal.)

S van folytatása is e tapasztalásnak: a kisebbik leányzó, az autó gyermekülésébe övezve, egy helyközi buszmegálló mellett araszolva, felkiáltott: „Ott egy hajléktalanház!” Nyilvánvalóan az analógia működött e képzettársításban, nem számolva a megnevezés paradoxonával, merő szillogizmus volt ez, már ha premisszának lehet egyáltalán tekinteni az előfeltevésből ténnyé formálódó látványt. Egyszerű párhuzamot vont a hajléktalanok kinézete és a buszmegálló állapota között, utóbbiról azt gondolva, pusztán a kinézet alapján, hogy ez éppen egy hajléktalanoknak való hely. Ez viszont éppen, hogy nem a hajléktalanokat minősíti.”