Azt magyarázzátok el nekem, hogy van az, hogy valakiről minden kikerülő információt meghamisítanak

Ha ezt nem tudjátok elmagyarázni, akkor azt mondjátok meg, hogy miként akadhat olyan nagykorú, cselekvőképes ember, aki mindezt elhiszi.

Óvodás lányaim naponta szembesülnek a magyar valósággal, melynek „természetes” velejárója az összeverődő hajléktalanok látványa.
„Óvodás lányaim, amikor áthaladunk a lakótelepi placcon, naponta (s idejekorán) szembesülnek a magyar valósággal, melynek „természetes” velejárója az ott összeverődő hajléktalanok látványa. Nagyobbik lányom (szeptembertől már iskolás) egy alkalommal megjegyezte, amikor két „lakatlan” egy leeresztett (kidobott) bőrfocival fejelgetett, a többiek nézték őket, és kannás bort ittak, hogy: „Apa, hajléktalan-buli van!” (Nem szóltam rá, hogy ne legyen szociálisan érzéketlen, épp elég, hogy önkormányzati képviselőnk az – velünk szemben; néha igazán elbeszélgethetne a hajléktalanokkal.)
S van folytatása is e tapasztalásnak: a kisebbik leányzó, az autó gyermekülésébe övezve, egy helyközi buszmegálló mellett araszolva, felkiáltott: „Ott egy hajléktalanház!” Nyilvánvalóan az analógia működött e képzettársításban, nem számolva a megnevezés paradoxonával, merő szillogizmus volt ez, már ha premisszának lehet egyáltalán tekinteni az előfeltevésből ténnyé formálódó látványt. Egyszerű párhuzamot vont a hajléktalanok kinézete és a buszmegálló állapota között, utóbbiról azt gondolva, pusztán a kinézet alapján, hogy ez éppen egy hajléktalanoknak való hely. Ez viszont éppen, hogy nem a hajléktalanokat minősíti.”