Irodalmat a gyermeknek is!

„Móra 1925 nyarán a Peleskei nótárius című vezércikkében értékelte azt a ma is aktuális jelenséget, miszerint a pesti sajtó „még most sincs túl az országnak azon az osztályozásán, hogy Magyarország két részből áll: Budapestből és a vidékből. (…) Szeged, Debrecen, Miskolc, Győr hivatva volnának arra, hogy a külföld nagy vidéki városainak önálló művészi, irodalmi és közgazdasági életét éljék, mert megvan hozzá a kedvező talajuk, megvan hozzá lakosságuk kulturális készültsége, és nem hiányzik más, csak – a mindenkori kormányok segítő keze.”

Érdemes végül szó szerint idézni a vezércikk első harmadát, amelyben Móra – a „vidéki intelligencia” minősítést sérelmezve – a vidékiség korabeli pejoratív értékelésének keserűen érzékeny summáját vázolta: „Nyájas olvasó, szégyelld el magadat. Csúnyán megsértettek: vidéki intelligenciá-nak csúfoltak. Azt mondták rólad, hogy intelligencia vagy, de elébe tették, hogy vidéki. Ebből látni való, hogy gúnyból mondtak intelligensnek, mert ha komolyan mondanak valamit hazánk szeretett fővárosában, akkor nem teszik elébe a vidéki-t. De ha például az eleganciádra azt mondják, hogy vidéki, az annyit jelent, hogy egy kicsit kényelmetlen veled végigmenni a Duna-parti korzón. Ha azt mondják rólad, hogy vidéki orvos, ügyvéd vagy tanár vagy, az azt jelenti, hogy te felejted a sebben a csipeszt, terólad lehetne megmintázni a tyúkprókátor szobrát, és te vagy a modellje a Móricz Zsigmond és Szabó Dezső tanáralakjainak. Ha azt mondják, hogy vidéki író vagy, akkor hozzáképzelik, hogy árvalányhaj leng pörge kalapodon, és faggyúval kunkorítod spárgára a bajuszodat. Ha azt mondják, hogy vidéki művész vagy, akkor fölteszik rólad, hogy noha nem kenyered a politika, nagyszerűen tudsz csepűt nyelni, és lángot fújni az orrodból. De az a szó, hogy vidéki, sehol se olyan maró, nevetségesítő és kompromittáló, mint ha intelligenciát minősítenek vele. A vidéki intelligencia a pesti entellektüellek szerint maga a megtestesült korlátoltság és együgyűség, valami olyan megható keveréke a naivságnak és komikumnak, amilyennek például Kemény Zsigmond festette a mohácsi vész idejében élt nemes urakat. A pesti szellem-arisztokraták azt képzelik, hogy a vidéki intelligencia még mindig koppantóval kezelt faggyúgyertya mellett olvassa az újságokat, amiket ők írnak…”

Tehát már Móra is felismerte, hogy az igazi irodalom két fontos tényezőt nem hagyhat figyelmen kívül: a vidéket és gyermeket. S nem hagyhatja figyelmen kívül ezt a kultúra állami mecenatúrája sem. Például ezért is üdvözlöm – Móra publicisztikáival kezemben – Jankovics Marcell programját.”