„Lázár János konok, önfejű ember. Magánemberi mivoltában ehhez semmi közünk; de Lázár Hódmezővásárhely polgármestere, s nem mellesleg a kormánypárt frakcióvezetője. Ezekben a pozíciókban másként értékelendő az a makacs kérlelhetetlenség, amellyel vélt igazához ragaszkodik - annak ellenére, hogy a parlament emberi jogi bizottsága előtt az adatvédelmi ombudsman határozottan leszögezte: jogszerűtlen, hogy a vásárhelyi önkormányzat közzétette honlapján azoknak a listáját, akik - úgymond - visszaéltek a segélyezéssel. Az országgyűlési biztos azt mondja, hogy a lista azért is aggályos, mert olyanok is rákerültek, akik már meghaltak, vagy betegségük miatt nem tudták felvenni a nekik megítélt támogatást. Ami magyarul azt jelenti, hogy Lázár polgármester az érintettek személyes körülményeinek ismerete nélkül dönti el, kik kerülnek szégyenlistára; tehát nem elég, hogy jogtalanul, ráadásul még alaptalanul is ítélkezik és büntet. (...)
A polgármester a nyilvánosság erejére hivatkozik, amelyben - mint mondja - »a végletekig« hisz, holott legfeljebb odáig hihetne, ameddig a számára kötelezően jogkövető magatartás megengedi. Miután azonban Lázár nem érzékeli ezt a korlátot, odáig ragadtatja magát, hogy kijelenti: az általa alkalmazott listázás »nem feltétlenül állja ki a jog próbáját«, de igazságos.
Nos, ezen a ponton a történet végképp túlmutat önmagán, és más dimenzióba kerül. Mert a kormánypárt egyik vezetője szájából hangzik el, hogy a tételes jog felett állónak tekinti a saját igazságát. Ez a felfogás ugyan nem ismeretlen a Fidesz korábbi gyakorlatából - emlékezzünk a kordonbontás emelt fővel végrehajtott kollektív akciójára, ami úgyszintén fittyet hányt a törvényességre -, és mostanában igazán eluralkodott a parlamentben is, ahol visszamenőleges hatállyal léptetnek életbe jogszabályokat, de azért így, ilyen magától értetődő természetességgel eddig még senki nem mondta ki a jog trónfosztását. Lázár János az a retorikai úttörő, aki vette a bátorságot, és piedesztálra emelte a szubjektív érzületre alapozott »igazság« normáját, tehát feltételeznünk kell, hogy a hatalmi pozícióban lévő politikusok személyes igazságérzete ezentúl önálló kategóriaként működik majd a közigazgatásban, mintegy kiegészítve és felülbírálva a törvényesség hagyományos gyakorlatát.”