„- Hosszú időn át alig akadt orvos, aki közszereplést vállalt; ártott volna a renoméjának. Pár éve azonban feltűnt egy fiatal csapat - köztük Ön is - amelyik érthető nyelven tud és mer beszélni a munkájáról nyilvánosság előtt.
- Azt gondolom, ez nagyon fontos. Az egészségügy mindenki életében előkerül valamilyen formában, ezért egyszerűen kell fogalmazni, hogy értsék az emberek. Nem szabad a szakmát misztifikálni! Szűnjön meg a fehér köpeny mágiája, ne lebegjen az orvos húsz centivel a föld fölött. Le kell rombolni a feudális, medicinális várakat!
- Már lerombolódtak, nem?
- Dehogyis! A mi szakmánk még mindig az urambátyámozáson, csendőr-pertun, gyakran az erőből diktáló alfa hímen, alfa nőstényen alapszik. Szerintem a demokratikus szemlélet sokkal hatékonyabb. Én a kollégáimtól annyit várok el, amennyit magam is dolgozom. Ugyanúgy ügyelek, mint a többiek, sőt azt hiszem, én ügyelek legtöbbet, és általában vasárnap is bejövök. Hétköznapokon hatkor kezdek, vasárnap hétkor, és kilenckor már együtt reggelizek a családdal. Ezt a sportot csak úgy lehet űzni, ha az ember olyan öltözőből fut ki a pályára, ahol minden rendben van, és oda is tér vissza. Anélkül, ami engem otthon körbevesz, nem tudnám csinálni. Van egy fantasztikus feleségem - hídépítő mérnök - aki huszonvalahány éve tolerál engem. Van egy tizennégy éves fiam, remek csávó és a legjobb barátom. Van két ősrégi cimborám, akikre bármikor számíthatok. És van egy nyolcvanéves anyám, hívom naponta, fölmegyek, fölmegyünk hozzá, imádom, de remélem és ő is reméli - soha nem leszünk rászorulva, hogy egy fedél alatt lakjunk. (...)
- Ön szerint tehát a megnövekedett betegforgalomból lemérhető az ország helyzetének romlása?
- Nem a helyzet romlott, hanem az emberek. Ők ugyanis egy idő után felélik pszichés tartalékaikat, és amikor elfogy a tűrőképesség, az a pózna vége. Ez az osztály hű képet ad a társadalom állapotáról. Megfordul nálunk egyetemi tanár, magas beosztású politikus, bankvezér, művész, családanya, kétkezi munkás, hajléktalan - szóval minden réteg. A toxikológia olyan hely, ahol vagy már volt valaki, vagy éppen itt van, vagy előbb-utóbb itt lesz. Persze, ez túlzás. De azt hiszem, mindenkinél benne lehet a pakliban, hogy valamilyen sokk következtében nem lát más kiutat, csak az önártalmat. Szerencsére az emberek többsége nem ciánt vesz be, mint Hermann Göring - s a mai altatók, nyugtatók, fájdalomcsillapítók nagy adagban sem halálosak.”
