„Megvallom, nekem ez a kisembernézőpont, sőt maga az önként vállalt kisemberlét – a kötelező sóhajtozással, siránkozással, kiszolgáltatottságot sugalló szöveggel – kezd az idegeimre menni. Idegesít engem a kisemberszöveg, mert ez is a Kádár-korszakból maradt ránk. Az egyébként zseniális, de államilag dotált Hofi Géza, a halotti maszkot saját arcaként viselő Komlós János, az alulról felfelé pislogó Árkus József népe ez a kisember-gyülekezet. 1956 és 1989 között a fél ország a kisszerűségre rendez kedett be. Sőt nemcsak berendezkedett, fel is esküdött rá, mi több, teljes szívéből szerette a saját törpeségét. Kádár elvtársék szürke egyenmasszájában, a sunyiságban világelső Magyar Népköztársaságban, az ügyeskedők gulliveri birodalmában milliók nőttek fel a kisemberség igézetében. Kisemberként itták a langymeleg sört, kisemberként léptek be a pártba olcsó örömök, kiváltságok reményében, kisemberként lopták a napot és az alkatrészeket a munkahelyükön.
Miattuk tartunk itt. A félbemaradt rendszerváltás, az IMF-csomag, a gyurcsányi rombolás, mind-mind csak következmény.
Minden nép a maga képére és hasonlatosságára formálja a maga politikai elitjét. Mi, magyarok nagy tettek és gondolatok helyett leginkább a kisemberséget honosítottuk meg a közállapotokban. Május 1-jén barna pantallóban jól berúgni, estefelé mustáros pofával elaludni a Városligetben, ezredszer is rácsodálkozni az augusztus 20-i tűzijátékra, hogy milyen szépen pattognak a Duna felett a fénynyalábok – ez mind-mind kisemberség. Munka helyett kallódni egy életen át – kisemberség. Semmiben sem hinni, cinikusan vakkantgatni mindenkire – kisemberség.”