„„Van tizenkét százaléka a nagyszerű szlovák nemzetnek, amely felfogja nyersen is, okos fejével biccent, megérti, aláírja”, mármint a neoliberalizmust – írja Tóta W., a Sulík vezette SaS sikerére utalva. (Sulík egyébként nem volt pénzügyminiszter, ahogy Tóta W. írja, de az adóreformban valóban részt vett.) És szembeállítja ezzel az LMP-t, amiről „nem lehet tudni, hogy minek vannak”. Pedig a párhuzam tökéletes – ne higgyük már azt, hogy a szlovák szavazók tudják, az SaS minek van. Nem azért szavaznak rá, mert neoliberális, hanem mert teljesen új párt. Protest- és apolitikus szavazatok megint csak, ahogy az LMP esetében is. Az adóreformot politikusként végigmenedzselő Ivan Miklos, az igazi „szlovák Bokros” pedig a polgári-liberálisok listáján virít, lehet rá szavazni, ehhez nem kell az SaS.
Valóban bajban vagyunk a sok „szittyálkodással”, de Tótát elkapta a gépszíj, amikor nagyszerű, fejlett szlovák társadalomról beszél. Miközben a cikkének a címét se lehet Szlovákiában rendesen lefordítani, a Felvidék szó tabu; és a magyarul éneklő versenyzőre rászólnak a szlovák Megasztárban, hogy ez Szlovákia, miért nem szlovákul énekel. Előtte pedig angol fellépések tucatjai.
Kérdés, Bugár ezzel a masszív szlovák államnemzeti tudattal tud-e kezdeni valamit. Lehet mondani, hogy felejtsük el Trianont, és ne kardcsörtessünk, persze. Akkor nézzünk a jövőbe – fejlesszük például Dél-Szlovákiát, jövő-orientáltan, autópályástul. Ja, hogy ezt egy szlovák párt sem támogatja? A magyarság gettósodása sok szempontból kényszerű, a kardcsörtetés meg sokszor pótcselekvő kínlódás, nem élvezet. Bugár is kínlódik, sokszor láthatóan kötéltáncot jár amikor nyilatkozik. Ezzel együtt kézzelfogható valósággá tudta tenni azt, amiről asztalnál ülő értelmiségiek csak álmodoznak 90 éve: etnikai különbségeket átívelő politikai erőt épített fel, és juttatott a hatalom közelébe.”