Bűn és büntetlenség: játék az Ördöggel

„Az alkotók dokumentumfilmként emlegetik, és a kritikák is egyöntetűen ezt használják. Ami fanyalgás van, az pont a műfaj néhány kritériumát olvassa rá a Bűn és büntetlenségre - de ezekben is csak egy mondatig tart a fanyalgás, ugyanis Biszku Béla filmbeli szereplése egyszerűen lehetetlenné tesz mindenféle szakmai elemzést.

Az öreg lenyűgöző, zsibbasztó, kétségbeejtő, rabul ejtő és meseszerű. Van Budán száznyolcvan centire a földfelszíntől egy érinthetetlen zárvány, akkora, mint egy labda: Biszku Béla koponyája. Azon belül tükörtiszta tudattal, érintetlenül tartja magát az ötvenes évek. És bárki, aki akár egy percre is a dokumentumfilm-szerűséget próbálja számonkérni a művön, nagyon hamar ennek az emberfejnyi skanzennek a hatása alá kerül.

A film ráadásul szerintem nem is dokumentumfilm. Lehetne szórakozni a szavakkal: játékfilm vagy ugyanaz kötőjellel: játék-film - a lényeg mindenképpen a játék. A fikciós elemek egy része magának a főhősnek szól: mint ahogy minden, magát prófétának tartó ember, Biszku is ellágyul, amint a saját szűkebb pátriájából jön az érdeklődés, és abban a pillanatban elveszti a realitásérzékét, mert megfojtja a saját hiúsága.

Hát ez a szegény öreg tényleg elhitte, hogy a falujában, ahol hatéves koráig élt csak, bárki emlékszik rá a nyugdíjas korosztály alatt? Hogy filmet akarnak csinálni róla Márokpapiban? Hogy van helyi tévé Márokpapiban? Hogy amikor elmegy 2010-ben Márokpapiba, akkor a kultúrban KISZ-es zászló várja az asztalon? A háttérben pedig molinó feszül a nevével, a neve mellett pedig kis szívecskékkel? Ezt tényleg elhitte? El, mert szegény az ötvenes években él. A fikció egy része tehát a film főhősének szól, és az alapja az, hogy játsszunk úgy, mintha elfogadnánk a világát. Piszok szemtelen játék ez a fogatlan Ördöggel.”