„Jelent-e a magyar rendszerváltás és a demokrácia szempontjából kihívást, hogy Biszku Béla békésen élheti az életét Buda egyik dombján? És az, hogy a családtagjai letilthatják és/vagy megpróbálhatják letiltani a róla szóló film vetítését?
- Büntetőjogi kihívást semmiképp nem jelent, hála annak, hogy a III. Magyar Köztársaság alapjogait szavatoló alkotmányos demokrácia intézményrendszere zárványba csukta az úgynevezett »igazságtételi törvénytervezeteket«, amelyeket a '90-es évek elején, Dr. Zétényi Zsolt és Dr. Takács Péter képviselők nyújtottak be az Országgyűlésnek. Morális kihívást azonban jelent, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a Biszku család tagjai megkíséreltek visszaélni a személyiségi jogokat garantáló adatvédelmi törvénnyel. Ők azt a látszatot keltették, mintha az adatvédelmi törvény valaminő »család oltalmi törvény« lenne, még azzal sem törődtek, hogy védencük él, és Biszku Béla saját kezűleg aláírt nyilatkozattal járult hozzá a film bemutatásához. (...)
A levéltárakban és irattárakban elhelyezett történeti iratok nem »válaszolhatnak« a Rákosi- és Kádár-rezsim áldozatainak alanyi jogon feltett »kérdéseire«, immáron az információs önrendelkezési jogot, az Alkotmány 59. §-át sértő módon. Tehát a nemzeti önismeret szabad kialakításának intézményes és intellektuális akadályai is vannak. Mintha csak az eredetileg pusztán az ügynökakták megismerésének korlátozását indokló Boross Péter exminiszterelnök szállóigéjének parafrázisából született volna államrezon: »Miért is kéne az unokáknak a nagyapjuk bűneit megismerni?« (...)
Mi az oka, hogy a rendszerváltás során nem vizsgálták az előző rendszerben elkövetett politikai gyilkosságokat és megtorlások személyi felelősségének a körét?
- Vizsgálták! Az alkotmányos demokráciába, sőt annak a politikai kultúrát megszilárdító eszköztárába vetett bizalommal. Igen, vizsgálták már a rendszerváltást megelőzően is. A demokratikus ellenzék Beszélő című illegális folyóiratának 19. számában, 1986 áprilisában, Rainer M. János (»Fényes Elek« álnéven) közzétette az '56-os forradalmat követő represszió áldozatainak számát, s azt 320-360 főre becsülte, (míg összehasonlító számítása szerint például az 1919-es »fehérterrornak« körülbelül 70 fő »vörös« áldozata volt). Rainer társadalomstatisztikai becslését a Beszélő »Az 56-os forradalom leverését követő restauráció és a mai politikai válság összefüggéseit« összekapcsoló vezércikke erősítette meg, amely megnevezte Kádár Jánost és a represszióért felelős szűkebb környezetét.”
