„Érdekes megfigyelni, ahogy az újonnan formálódó kormány hasonlóképp éppen csak formálódó gazdaságpolitikája ugyanazokba az elméleti kérdésekbe ütközik, amelyeket jó egy éve nekünk is alaposan végig kellett gondolnunk. Egyes kijelentésekből, felvetett ötletekből még az is beazonosítható, hogy ki lehetett azok forrása. Olykor sejthető, melyik szakértő vagy tanácsadó vetette fel azt, amivel már tavaly is próbálkozott, még ha akkor ki is derült, hogy nem kivitelezhető, vagy legalább is a válságból való kilábalást és az ország felzárkózását a jelen körülmények között nem segítené.
A devizahitelek forintra váltásáról például annyi tanulmány, számítás, elemzés készült, hogy összeszámolni is nehéz lenne. Ezek a legkülönbözőbb oldalról, s a legkülönbözőbb technikai megoldásokkal közelítették meg ugyanazt az alapkérdést, miszerint létezik-e olyan árfolyam és kamatszint, amin a hitelek tömeges átváltása mérhetően kisebb szükségszerű költséget és veszteséget jelentene, mint amekkora potenciális kockázattól összességében megszabadítana. De bármely változatos tanulmányok is születtek, azok, amelyek vették a fáradtságot a részletszámításokra, egyöntetűen nemleges válaszra jutottak. Ettől persze a kérdést még nyitva hagyták, miszerint a nehéz helyzetbe került adósok problémái egy volatilis forintpiac és egy jelentős gazdasági visszaesés mellett nem becsülhetők alá. Ahogy bebizonyosodott, az árfolyamkockázatot leginkább egy kiszámítható és fegyelmezett pénzügypolitika teszi kezelhetőbbé, az ettől függetlenül nehéz helyzetbe került adósok kisegítésére pedig elvi szempontból a hitelek átütemezése, vagy a fedezeti ingatlanok elvonása és visszabérlése jöhet szóba. Az előbbit állami garanciaprogram, az utóbbit lényegesen bonyolultabb intézményrendszert feltételező állami beavatkozás, például egy támogatott ingatlanalap segítheti. A jelenlegi kormány ezen lehetőségek mindegyikét hosszú konzultációk, szakértői és érdekképviseletei egyeztetések során vizsgálta, s míg az előbbit megvalósította, az utóbbival kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy az ahhoz szükséges intézményrendszer, annak folyamatos állami dotációja messze több költséget emésztene fel, mint amennyi egyébként egy ésszerűen szervezett szociális lakásprogram megvalósításához indokolt lenne. (...)
Látványos különbség az egy évvel ezelőtti és a jelenleg tapasztalható munkamódszerek között, hogy tavaly ilyenkor először kezdődött a munka, először értek az ötletek megvalósítható tervekké és utána történt a bejelentésük. Igaz volt ez a költségvetési lefaragásokra, az adórendszer átstrukturálására, vagy a devizahitelesekkel kapcsolatos intézkedésekre is, amellett, hogy az új kormány névsorának bejelentésétől számítva meglehetősen gyorsan készült el a válságkezelő program, anélkül, hogy azt megelőzően előkészítő munkákra lett volna idő vagy lehetőség. De még a költségvetési politika sarokkövének számító éves hiány módosított, megemelt célszámának bejelentésére is csak azt követően került sor, hogy abban már megállapodás született hazai intézményekkel és nemzetközi szervezetekkel egyaránt.”