„Egyfelől micsoda pihent agya, másfelől milyen alapfokú szövegértelmezési problémája lehet Pelcznének, hogy ezt a sértett női önérzeteskedést így összehozta. Képzeljük csak el, hogy amint feltételezhetően belemerült Gyurcsány elemző írásának olvasásába, és egyszercsak elérkezett a szocialista pártelnökség jellemzésének szentelt mondatokhoz, azokon belül is az »öregasszonyok« szóösszetételhez, rögvest megszólalt benne a riasztócsengő. Pelczné számára már önmagában az is elfogadhatatlan, hogy egy asszonyt öregnek nevezzenek; ez eleve lovagiatlan fogalmazás, minthogy félreérthetetlen célzást tartalmaz az illető alighanem előrehaladott korára. Márpedig a nőnek, mint olyannak, tudvalevően nincs kora. Ráadásul Gyurcsány az »öregasszony« blaszfemikus kifejezését többes számban használja, ami nyilvánvalóan súlyosbító körülmény, mondhatni minősített botrány, hiszen azt bizonyítja: a galád exkormányfő több hölgyről is képes feltételezni, hogy élemedett korba lépett. A gyalázat azonban még fokozható. Ugyanis az említett öregasszonyok történetesen fecsegnek. Igen, Gyurcsány sommásan és szégyentelenül »fecsegő öregasszonyokról« ír, Pelczné nyilatkozata tehát leszögezi, hogy »anyák és nagymamák millióit« sértette meg.(...)
Mindenesetre, az exminiszterelnök opuszától nem vehető el az érdem, hogy elsőként született meg. Gyurcsány Ferenc ezúttal jól időzített: akkor dobta be a követ az állóvízbe, amikor a többiek legfeljebb még csak készülődnek a maguk oknyomozó munkájára, és ezzel elérte, hogy ő tematizálhatja a párt belső közvéleményét. Azok után, hogy kormányzásának pozitív adattárát - Gyarapodó Magyarország címen - csak az egyébként általa igencsak elmarasztalt választási kampány utolsó napjaira sikerült publikáltatnia, ez a gyorsaság igazán imponáló. És maga a munka még inkább az volna, ha őszintébb és alaposabb elemzését adná szerzője személyes politikai teljesítményének. Gyurcsány azonban olyan megejtő tapintattal tud írni saját kudarcairól, mulasztásairól és hibáiról, mintha azok nem is kudarcok, mulasztások és hibák lettek volna, hanem amúgy persze sajnálatos, de alapjában nem meghatározó gyengéi egy nagyívű politikai koncepció végrehajtásának. Így lehet, hogy miközben keményen ostorozza az őt munkájában - fogadjuk el - minden bizonnyal akadályozókat, felettébb empatikus a maga politikai értelemben sorsdöntő »melléfogásai« iránt.”