„A rendszerváltozás valóban váratlanul érte az MTA tagjait és megdöbbentette őket. Megrémültek a tisztogatás gondolatától. Néhányan hangoztatták, hogy vannak közöttük, akik nem a tudományos érdemeik alapján kerültek oda. Kosáry Domokos vezetése alatt rehabilitálták az 1949-ben kirekesztetteket, de nem tűzték napirendre a tisztogatást. Ezt Kosáry azzal indokolta, hogy nem akar majd újabb rehabilitációt. (...)
Mit tettek az akadémikusok? Amit 1949-ben. Hűek maradtak ahhoz a rendszerhez, amely kiválasztotta és piedesztálra emelte őket. Megnyugodtak, hogy nem lesznek kitisztogatva, megalázkodtak, behódoltak és élvezték a szocializmusban elért előnyeiket. Az Akadémia vezetői is az akadémikusok privilégiumainak megőrzését tekintették első számú feladatuknak. (...)
Már Kornai János is megállapította, hogy az MTA-tagság nem tudományos eredményeken, hanem összeköttetéseken múlik. Ezt senki nem is cáfolta. Egy-két példa: kineveznek valakit igazgatónak, az megszervezi az intézete tudományos tanácsát, abba felkéri az illetékes osztály öreg tagjait és legközelebb azok javasolják levelező, majd rendes tagnak. Ha nem sikerül elsőre, addig szervezkednek, amíg (negyedszerre) sikerül. (...)
Az MTA tagjai egymás között osztogatják a pályázati pénzeket. Az egyik bírálja a másikét, a másik az egyikét és mindkettő nyer. Feltehetjük a kérdést: lehet-e akadémikus, akinek nincs saját kutatási eredménye, soha nem volt témavezetője egyetlen témának sem, a jelöléskor szakmai vezetőjének a kutatásait tüntette föl saját eredménynek. Nincs is az adott témában saját publikációja. A válasz: lehet, ha az adott tudományos osztály tagjai a fent említett módokon le vannak kötelezve.”