„Sajnálom egy kicsit Vona Gábort és a pártját, meg a szavazóit. Úgy jártak, ahogy mi jártunk negyven év 99,8%-os választási győzelmek után, és a felejthetetlen, többszázezres, vagy akár milliós május 1-jék és tömegrendezvények után. Ugyanis mi is elhittük, hogy minket mindenki szeret, és hogy minket senki nem akar elzavarni. Bizony, az istenadta nép átvert minket. Biztos, hogy a mi hibánk is volt mindez: csak ott szerettünk lenni, ahol örömmel fogadnak minket, csak olyan helyekre jártunk, ahol a mieink voltak.
Szegény Vona Gáborék is valahogy így jártak: sok jóbarát veszi őket körül, és ebből azt gondolták, hogy a nagy számok törvénye alapján máshol is ennyien szeretik őket, csak rejtőzködnek és nem mutatják meg magukat. Emlékszel, hogy elcsodálkoztunk 1945-ben, mikor kiderült, hogy csak 17% körüli eredményt értünk el? Pedig meg voltunk győződve, hogy szeretnek minket, elhittük, hogy mi egyedül építettük fel az országot újból, elhittük, hogy a múltat mi söpörtük el egyedül fiatalos hévvel, és elhittük, hogy csak mi győzhetünk. Aztán persze mi is azzal vigasztaltuk magunkat, hogy az ország 2/3-a kommunista, csak nem tud róla. Szó se róla, aztán megtudta, hogy az, de valahogy mégsem volt boldog tőle.”