Focivébé: Ez már csak üzlet

A húszéves hazai és külföldi pályafutása alatt félezer mérkőzést lehúzó Torghelle Sándor elve, hogy az élet minden területén, így a labdarúgásban is az arany középutat kellene megtalálni, s ezen nehéz lenne vele vitatkozni. 

64 helyett 104 meccs 

Június 11-én a tengerentúlon elrajtolt minden idők legnagyobb szabású világbajnoksága. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) létszámbővítése nyomán harminckettő helyett immár negyven­nyolc válogatott vehet részt a tornán, s ez természetesen jóval több meccset jelent: önmagában a csoportkör több meccsből áll, mint a korábbi vb-k komplett programja. És ezzel még mindig csak harmadával rostálódik meg a mezőny, az egy körrel megnövekedett egyenes kieséses szakasszal együtt száznégy párharcot rendeznek. S hogy ez kinek jó? 

„Úgy vélem, leginkább a FIFA-nak: ez már csak üzlet, semmi más. Minél több az ország és a meccs, annál több a tévétársaság és a közvetítési jogokból származó pénz, ami ebben a formában kizárólag a nemzetközi szervezet érdekét szolgálja. Felhígult a mezőny – kezd bele a 44 éves Torghelle Sándor. – Ez tipikusan az a helyzet, amikor a mennyiség a minőség rovására megy. Nem akarok senkit megbántani, ezért nem is mondok országneveket, de 

Ez kitolás a semleges szurkolókkal is, hiszen egy világbajnokság azért világbajnokság, mert a nevéből is adódóan a legjobb válogatottakat szeretné nézni az ember, nem pedig a »Lakatlan-­szigeteket«, amelyeknek a játékosai aranyosak, de semmilyen szempontból nem mérhetők ehhez a szinthez. 

Hogy mást ne mondjak, ha már ilyen-olyan bővítés, akkor valahogy súlyozni és arányosítani kellene, hogy Európa hangsúlyosabban jelenhessen meg, elvégre mégiscsak ez a játék őshazája, a legnagyobb sztárokkal és együttesekkel.” A negyvenkétszeres válogatott egykori támadó a vb esélyesének elsősorban Franciaországot, másodsorban Spanyolországot tartja. 

Aligha meglepő, hogy Torghelle amondó, a további bővítésről, a hatvannégy csapatos tornáról szóló terv értelmetlen, szembemegy minden észérvvel. Akkor is, ha az idei világbajnokságról, pontosabban a pótselejtezőről drámai módon lemaradó Magyarország azzal közelebb kerülhetne a kijutáshoz. 

„Mi lesz a következő? Minden ország indulhat? Lesz egy Bajnokok Ligájához hasonló sorozat, ahol felosztják csoportokra az egész világot, végig- vánszorog a végtelen hosszúságú alapszakasz, kétévente nagy nehezen eljutunk a döntőig, és a győztest elnevezzük világbajnoknak? Abszurdum, ez nem így működik. Persze, nyilván nagyobb esélyünk lenne kijutni, de ne ilyen áron – ez alamizsna, nem erre kellene apellálni, hanem tisztán, a pályán kellene kiharcolni a részvételt.”

Kevesebb légiós, több magyar? 

Hogy az új rendszer nem feltétlenül szurkolóbarát, az egy dolog, de a futballistáknak sem jó. A topcsapatok játékosainak idénybeli menetrendje így is zsúfolt a nemzeti bajnokságokkal, európai kupasorozatokkal, válogatottszereplésekkel. Vegyük csak nemzeti együttesünk csapatkapitányát, Szoboszlai Dominikot, akinek minden sorozatot figyelembe véve a hetvenhez közelít az idénybeli meccsszáma a Liverpoollal. És számos klubtársa esetében a vb-vel tovább nő a terhelés és a sérülésveszély. Nyár végén újra elrajtolnak a bajnokságok, ősszel pedig már jön a Nemzetek Ligája. 

Torghelle Sándor szerint ennek az érmének is két oldala van: „Nem egészséges a játékosok ilyen mértékű kizsigerelése, az adott klub szempontjából sem jó, hiszen mégiscsak ők fizetik a tengernyi pénzt a focistáknak. Másrészről viszont 

Valamit valamiért: ha felveszem a nagy pénzt, akkor elfogadom, hogy engem használni fognak. A hétköznapi munkásember sem mondhatja, hogy túl sok a meló, nincs kedvem hozzá – vagyis mondhatja, csak vagy kirúgják, vagy nem kapja meg a pénzét. Szándékosan sarkított példa, de a logika ugyanez a profi futballban: ha nem tetszik a rendszer, nyugodtan el lehet menni gurigázni a megye kettőbe, ott nem lesz ilyen probléma.” 

Ha a megyei bajnokságokig nem is, az NB I.-be azért alá kell merülnünk, hogy vessünk egy pillantást a honi viszonyokra, merthogy alapos változások körvonalazódnak. Az állami támogatások átalakulásával az egyesületeknek át kell állniuk a gazdaságosabb, önfenntartóbb, ha úgy tetszik, piacibb gondolkodásra, ami egyáltalán nem baj. A számos tisztázatlan kérdés – például a sport­finanszírozást, az állami szponzori bevételeket, a közvetítési pénzek elosztását illetően – viszont nem könnyíti meg a dolgukat. 

„Nagy a bizonytalanság, így óriási felelőtlenség lenne a klubvezetők részéről az eddigi anyagi juttatásokat megígérni a játékosoknak, edzőknek” – emeli ki az MTK és a Videoton korábbi kiválósága. Hozzáteszi: most minden szereplő kivárásra játszik, hogy lássa, milyen változások lesznek, mi történik a piaccal. „Szerintem az itthon eddig nagyon jól kereső magyar játékosok közül többen mennek majd külföldre szerencsét próbálni, cserébe légiósból sem lesz annyi és olyan minőségű, mint eddig; ez a leglátványosabban a Ferencvárosnál jelentkezik majd. De például az ETO is nagy átalakulásoknak néz elébe. Előzetesen senki nem várta tőle a bajnoki címet, a parádés teljesítmény után a győrieknek azzal kell szembenézniük, hogy a siker letéteményesei – játékosok, stábtagok – szakmailag és anyagilag is előrébb akarnak lépni. A folyamat már el is kezdődött: távozott az edző, a sportigazgató, és számos, az aranyérem megszerzésében kulcsszerepet vállaló labdarúgó is követheti őket. Ilyenkor két út áll a vezetők előtt, és egyik sem feszültségmentes. Az egyik, hogy megpróbálják a klub érdekeinek alárendelve, erőnek erejével együtt tartani a keretet, amiben ott van a konfliktus lehetősége: jogilag lehet, hogy nekik van igazuk, de a morál sérül, mert az egyéni és a csapatérdek egy ponton túl nem feltétlen fedi egymást. A másik lehetőség, hogy elfogadják a helyzetet és a megváltozott igényeket, s az elvágyódó, piacképes kulcsembe­reikből megpróbálják kihozni a maximális hasznot, és abból újraépíthetik az együttest. Itt viszont a szurkolók nemtetszésével kell számolni.” 

Torghelle szerint a focinkban várható változások jól is elsülhetnek, ha ezáltal a tehetséges magyar játékosok mozgástere, szerepvállalása nő, és több lehetőséghez jutnak a legmagasabb szinten, miközben külföldön is egyre több jó légiósunk lesz. 

A salakos pályától a burokig 

A profi pályafutását az ezredforduló idején a Honvédnál kezdő, a stoplist kerek két évtizeddel később, 2020-ban a Vasasnál szögre akasztó csatárnak markáns véleménye van a magyar futball elmúlt évtizedeiben bekövetkező jelentős átalakulásokról. Torghelle Sándor szerint a szélsőségek a labdarúgásban sem ideálisak; neki volt része mindkét végletben, s azt vallja, az egészséges egyensúlyt kellene meglelni. 

„Mint az élet minden területén, a kulcskifejezés itt is az arany középút lenne, ám Magyarországon a két végletet tapasztalhattuk meg az utóbbi évtizedekben. Az sem volt normális, hogy a mi fiatalkorunkban, a nyolcvanas-kilencvenes években örültünk, ha nagyítóval találtunk füvet valahol: a gazos hátsó salakpályán edzettünk és játszottunk, s ha két labdát meg egy pár cipőt kaptunk, már boldogok voltunk. Rengeteg dologért keményen meg kellett dolgoznunk, semmit nem adtak ingyen, ami hosszú távon az előnyünkre vált. Ehhez képest mostanra átestünk a ló túloldalára. Félreértés ne essék, örömteli, hogy manapság ennyivel jobb körülmények között tudnak működni a magyar labdarúgásban dolgozók. Sokszor mégis azt látom, 

az a fajta szenvedés, amely idővel a javára válik – tisztelet a kivételnek. Ez egyébként ott ütközik ki, amikor felkerülnek a felnőttek közé; a legtöbbször akkor válik el, kiből lesz profi focista. Mert lehet, hogy az utánpótlásban minden szép és jó volt, mindenki éveken át mindent megkapott, és burokban volt, de aztán amikor tizennyolc esztendősen hirtelen huszonöt­harminc éves felnőttekkel kell megharcolnod a helyedért – akiknek adott esetben a saját vagy a családjuk megélhetését jelenti a futball, s ezért küzdenek a pályán hétről hétre –, akkor azt nehéz megfelelően kezelni, ha előtte nem tapasztaltad meg a nehezebb utat.” 

Jelentős generációs különbség az is, hogy a virtuális világban sokkal nagyobb a nyilvánosság ereje, annak minden előnyével és hátrányával együtt – egy Szoboszlai Dominik kaliberű világ­sztárnak például külön stáb építi fel az internetes és közösségi médiás imázsát. A légióséveiben többek között az angol Crystal Palace-nél, a német Augsburgnál és a görög PAOK-nál is megforduló Torghelle Sándor átélte ennek a társadalmi jelenségnek a kialakulását, hiszen az első magyar futballisták között volt, akit előszeretettel mémesítettek. Horti Gábor sportkommentátor azóta szállóigévé vált jelzői nyomán ő lett mindenki „Air Sanyija”, a levegő ura (önéletrajzi könyve utóbbi címmel jelent meg), akit a végén legyőzhetetlen félistenként ábrázoltak, rájátszva az egyre növekvő felhajtásra. Pályafutása mellett a népszerűségének bizonyára ez a része is közrejátszott abban, hogy azóta is előszeretettel kap médiamegkereséseket mint az egyik leginkább képernyőképes, önazonos és jól „eladható” egykori futballista. Azt azonban élből kikéri magának, hogy őt bárki is celeb- státuszba helyezze. 

„Ezt a kifejezést inkább ne is használjuk, a hideg kiráz tőle. Magyarországon ugyanis ez lett a gyűjtőneve azoknak, akik világéletükben semmit nem tettek le az asztalra, és kimondottan ebből élnek vígan a szórakoztatóipar hathatós közre­működésével. Viszolygok attól, ha egy kalap alá vesznek velük, több okból is. Egyrészt úgy gondolom, elsősorban a teljesítményemmel lettem ismert, azzal, hogy húsz éven át folyamatosan ott voltam a köztudatban a válogatott, a hazai élvonal vagy éppen valamelyik külföldi liga játékosaként. Ezt nem ingyen adják. Másrészt sosem kerestem a reflektorfényt, hanem a futballkarrierem és a személyiségem miatt jöttek a médiamegkeresések, az internetes poénok és a többi. Tény, a lehetőségekkel egy idő után élni kezdtem – de nem visszaélni –, és nem hiszem, hogy elnézést kellene kérnem azért, mert időnként elvállalok egy-egy tévéműsort. Egy futball­párhuzammal élve ez olyan, mint amikor a pályán érkezett felém egy-egy kósza labda: azt is mindig igyekeztem berúgni…”

Nyitókép: MW/Mirkó István