„Jó újra itthon!” – a DVTK-t minél előrébb segítené, de a válogatottról sem mondott le Kecskés Ákos

Kecskés Ákos hosszú idő után igazolt haza Magyarországra: a DVTK új szerzeménye legutóbb 2015 és 2017 között játszott itthon, kölcsönben Újpesten. Előtte az olasz Atalanta utánpótlásában edződött, utána pedig három éven át a svájci élvonalbeli Luganót erősítette. Az elmúlt négy idényt viszont négy ország négy különböző csapatánál töltötte: az orosz Nyizsnyij Novgorod után hat meccs erejéig megfordult Linzben, majd az akkor még román első osztályú Sepsi következett, legutóbb pedig a ciprusi AEL Limasszolnál próbálkozott. 

Milyen érzés ennyi idő, nyolc év után újra itthon, egy teljesen új csapatnál, új közegben?

Nagyon jó érzés újra Magyarországon lenni ilyen hosszú idő után. Én nem is annyira nyolcat, inkább elmúlt tizenöt évet mondanék, mert igaz, hogy közben Újpesten eltöltöttem kölcsönben bő másfél évet, de igazából előtte is, utána is külföldön légióskodtam. Az első benyomásaim is nagyon jók itt, Miskolcon, úgyhogy abszolút bizakodóan tekintek a jövőbe. 

Az elmúlt idényei elég rapszodikusan alakultak: Oroszországban a háború kavart be, Linz tévútnak bizonyult, a Sepsinél töltött időszaka megint csak vegyes, hogy a legutóbbi, ciprusi idényről már ne is beszéljünk az egy éven belül elfogyasztott három edzővel. A stabilitás visszaszerzése is célja lehet a hazaigazolással?

Pontosan, éppen ez volt az egyik fő szempont. Az utóbbi évek valóban kaotikusan alakultak, sok volt a hullámvölgy. Az egész negatív spirál a háború kirobbanásával kezdődött. Oroszországban jól ment, élő szerződésem volt, a klub is szeretett volna velem hosszabbítani, és én is maradtam volna, de a kialakult helyzet után a családommal úgy döntöttünk, jobb, ha váltok. 

Azért számos hasznos tapasztalatot is gyűjthetett a kontinens bejárásával, jó bajnokságokból, jó csapatokban. Mire emlékszik vissza a legszívesebben?

Persze, a negatívumok mellett nyilván mindig vannak pozitívumok is. A sok nemzetközi tapasztalatot, amit az évek alatt szereztem, mindenképpen annak mondanám: számos jó edzővel dolgozhattam együtt, így mindig tudtam új dolgokat tanulni. Minden egyes bajnokságnak, országnak, klubnak megvan a maga saját tipikus karaktere, filozófiája, én ezekből igyekeztem a lehető legtöbbet magamba szívni, hogy aztán minél többet tudjak majd hasznosítani a későbbiekben. 

Hogy esett végül a Diósgyőrre a választása?

Volt több érdeklődés is irántam az ügynökömön keresztül, de itt, Diósgyőrben éreztem a legpozitívabb légkört és beszélgetést, innentől pedig nem is volt kérdés, hogy ide szeretnék jönni. Pluszban ráadásul a barátnőmnek vannak is miskolci kötődései a családján keresztül, nyilván ez is szerepet játszott a döntésünkben. 

A DVTK esetében mindig megkerülhetetlen téma az ország egyik legfanatikusabb szurkolótábora. Ez közrejátszott a döntésében?

Még a régi diósgyőri stadionban volt a mérkőzés, majdnem telt ház előtt, fantasztikus hangulatban, ez nagyon megmaradt. Ez nyilván minden futballista számára jelentős vonzerő, tehát abszolút szempont volt a döntésnél, és nagyon várom már, hogy személyesen is átélhessem a varázsát. 

Azért a DVTK történelme is hullámvölgyekkel teli, az előző idényben is volt itt minden, mint a búcsúban. Most, hogy visszatért a régi-új edző, Vladimir Radenkovics, ön milyennek látja a körvonalazódó csapatot az első tapasztalatok, edzések alapján?

A múltbeli történéseket én nyilván legfeljebb kívülről követtem, de az első személyes tapasztalatok nagyon pozitívak, a stábtagoktól és a vezetőséggel kezdve a játékosokon át egészen a szertárosokig. Az egész klub miliője megfogott, emellett rögtön befogadtak, akit eddig megismertem, kivétel nélkül nagyon szimpatikus. Csupa profi szakemberrel van körülvéve az egylet, látszik, hogy mindenki él-hal a Diósgyőrért, szerintem, aki itt dolgozik, vagy ide szerződik, automatikusan megbecsüli a helyét onnantól. A szakmai részről: én a múlt heti, ausztriai edzőtáborban csatlakoztam a csapathoz, olyan sok összehasonlítási alapom tehát még nincsen, de azt már most is látni, hogy egy roppant szervezett együtteshez érkeztem. 

Noha a fél világot bejárta, még mindig csak 29 éves, a legjobb hátvédkorban van. Motoszkál még a fejében, hogy egy jó szerepléssel – például amilyet a DVTK ősszel lerakott az asztalra – újra visszakerüljön a válogatott közelébe, főleg így, hogy ismét jobban szem előtt van itthon?

Duplán igaz ez, ha Magyarországon szerepelsz, ahogy ön is mondta, „szem előtt”. Ez szerintem mindenkit motivál, személy szerint engem is, aki mindig lefektetek különböző célokat magam elé: kisebbeket, közepeseket, nagyobbakat. Az elsődleges célom most az, hogy a DVTK-t stabilan tudjam segíteni a minél jobb eredmények elérésében, és ha ez sikerül, az a tabellán is hozza magával a minél jobb szereplést, ami pedig adott esetben közelebb juttathat a hosszabb távú nagy célhoz, a válogatottsághoz. Egyszóval mindig az elején kell kezdeni, a kis lépéseknél, és ha azok megvannak, akkor majd látjuk, az elegendő lehet-e ahhoz, hogy meggyőzze a szövetségi kapitányt és a stábot. 

Nyitókép: DVTK/ Szabó Krisztián