Bölöni László a Mandinernek elárulta, miért nem lett Magyarország szövetségi kapitánya – interjú

Játszott és nyert Bajnokcsapatok Európa Kupája-döntőt, több mint százszor szerepelt a román labdarúgó-válogatottban, edzette Cristiano Ronaldót a Sportingnál, irányította az AS Monacót és a Panathinaikoszt. Jól sejtem, hogy mégsem lehetett felkészülni arra, ami a budapesti Operaházban fogadta?

Ilyenre nem lehet felkészülni. Dolgozni kell érte, tenni, amit a lelked diktál. Senki nem kért semmit, egyszerűen belülről jön ez a lendület. Nem is tudom, minek nevezzem, mondjuk őrületnek, ha ez megvan, a siker is követni fog. Ha pedig sikeres és olyan szerencsés vagy, mint én, aki megkapod ezt az Életmű-díjat. 

Mit jelent ez Önnek?

Természetesen egoista módon ölelem magamhoz, biztos, hogy meg fogom tartani. Nyertem nagyon fontos mérkőzéseket játékosként, voltam bajnok is. Annál nagyobb trófeát talán nem is lehet elhódítani, mint a BEK-serleg és az Európai Szuperkupa – ezeket a magasba emelhettem. 

Ezért a nézők hibásak, mert a végén éreztem, hogy ez a szeretet, ami felém árad egy adott pillanatban, áttöri a gátat, és nem tudok ellenállni. 

Úgy elérzékenyült, hogy időnként félbe kellett szakítania a beszédét.

Sajnos igen, megtörtént, de nem szégyenkezem miatta, pedig szerettem volna erősebbnek kinézni. 

Ettől még emberibb volt az egész reakciója. Főképp, hogy elsősorban kemény, határozott játékosként és edzőként ismerték meg. Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy a sikereiben kulcsszerepe volt a magyar származásának?

Arra gondoltam, hogy erdélyi magyarként történtek furcsaságok körülöttünk. Azok miatt, ellen lehet jajgatni, óbégatni vagy fogcsikorgatva belevágni valamibe. Én az utóbbi típus voltam.

Ez abból táplálkozott, hogy a határon túl el voltak zárva, különítve az anyaországtól?

Ez a kifejezés azért durva, sarkalatos. Én ezt egy kicsikét lekerekíteném. Igen, voltak olyan otthoni beszédek, amikről természetesen tudtuk, hogy nem illik, nem szabad megismételni, és jobb is, ha nem adjuk tovább, említjük meg családon kívül. Nehéz pillanatok voltak. Az sem véletlen, hogy kétszer azért hagytak ki hosszú időre a válogatottból, mert például Magyarország ellen kellett volna játszani. 

Nem engedték pályára lépni?

Azért vagyok óvatos, mert az önéletrajzi könyvemben, ami készülget, és most már a vége felé jár, ezt is elmesélem. Nem szeretném előre lelőni a poént. Annyit elárulhatok, hogy akadtak kritikus pillanatok, de végül ugyanaz a román később megfogott és visszahozott a válogatottba. 

Hogyan tudta ezeket a helyzeteket elviselni, megemészteni?

Én ittam meg a levét, mégsem vádolok senkit. Kemény időszakok voltak, talpon kellett maradni – nekem is, nekik is. Mindenki átélt nehézségeket, a románok is és a kisebbség is. Ezért erről nem akarok sokat polemizálni. A futballból a politikát – ha lehetséges – ki kell hagyni! Nem is csak a futballból, hanem a sportból.

Maradjunk akkor kifejezetten a focinál! Melyik a legkedvesebb élménye?

Labdarúgóként többet tudok kiemelni, mert én voltam az első román válogatott, aki száznál is több mérkőzésen lépett pályára. Erre büszke vagyok. Hogy aztán jöttek mások, és túltettek rajtam, hát bravó, nagyszerű, örvendek nekik! Számomra akkor is jelentett valamit. Ahogy az is fontos nekem, hogy én vagyok a második magyar a Földön, aki megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, a Bajnokok Ligája elődjét. Azt is nagy becsben tartom, hogy néhányszor engem választottak az Év labdarúgójának. 

Edzőként többek között portugál és belga bajnok lett. Irányította a Sporting Lisszabont, az AS Monacót, egyéb francia, belga, görög és arab csapatokat. Ismert, hogy felfedezte és mély vízbe dobta Cristiano Ronaldót, de játékosa volt Joao Pinto, Raphaël Varane, Axel Witsel, Ricardo Quaresma, Petr Cech és Rui Jorge is. Egyenes út vezetett egy marosvásárhelyi fogorvosnak a kispadra?

Valóban nyertem edzőként bajnoki címeket, neveltem ki jópofa játékosokat, ráadásul nem egyet, hanem többet. Szerettem őket, szeretem őket most is. Érdekes alaphelyzet, hogy Kelet-Európában, Romániában nem is edzősködtem, hanem kizárólag csak szövetségi kapitány voltam. Magyarországon sem edzősködtem, én Nyugat-Európában lettem futballedző, mégpedig kényszerből. Otthonról úgy indultam el, hogy nem akartam edző lenni, mert megvolt a fogorvosi diplomám. Úgy voltam vele, kimegyünk másfél évre Belgiumba, ahol elleszünk másfél évig. Egy kis pénzt összeszedünk, hogyha megyünk kirándulni, teljen arra, és kólára meg sörre. Aztán a sors úgy hozta, hogy edző lettem.

A brüsszeli Racing után még alacsonyabb osztályú francia csapatokban focizott. Hogy jött az isteni útmutatás?

Romániában nem akartam edzősködni, de azt nem mesélem el, hogy miért. Külföldön viszont muszáj volt, mert egy adott pillanatban dönteni kellett, hogy maradok az országban, vagy edző leszek. Ugyanis a fogászathoz, amihez értettem, nem űzhettem Franciaországban. Talán csak óriási nehézségek árán, de arra, azt hiszem, már nem volt energiám. Döntenem kellett. 

Szép karriert futott be az edzői pályán is. Ugyanakkor sokakban, és talán önben is okoz hiányérzetet, hogy nem lett Magyarország szövetségi kapitánya. A sajtóban többször felmerült a neve, talán leginkább 2010 körül, amikor Erwin Koeman távozott. Volt valóságalapja annak, hogy a nemzeti csapatunkat irányítsa?

Igen, volt. 

És miért nem lett akkor a szövetségi kapitányunk?

Mert hezitáltam. Mint minden erdélyi, én is kicsikét túl sokat gondolkodtam. Nagyon jó úton járt az ügyem, gyakorlatilag felajánlották a posztot. Én követtem el az első hibát, és végül az számított. Utána azonban történtek olyanok, amik fájtak nekem. Inkább azt mondom, túl sokáig latolgattam a dolgokat, és másvalakinek elfogyott a türelme. Nem haragszom rá, talán csak sajnálok bizonyos szavakat, mondatokat vagy – kérdőjelesen fogalmazva – utasításokat, amik megakadályozták a kinevezésem. De akkor megvolt a lehetőségem arra, hogy Magyarország szövetségi kapitánya legyek.

Nyitókép: MSÚOSZ