„Leginkább ez hiányzott ezen az olimpián...” – a leváltott sikerkapitány a női vízilabda-válogatott kudarcáról

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás

***

A neves szakember korábban nyert Európa-bajnokságot (2016) és Eb-bronzot (2020) is a magyar női vízilabda-válogatottal, de  természetesen a kiemelkedő eredmények közé tartozik a riói olimpián elért negyedik helyezés, valamint a Tokióban begyűjtött bronzérem is, amely egyben a szakág első olimpiai érme! A 2023-as világbajnokságon viszont csak a hatodik hely jött össze, amely után át kellett adja a helyét a Mihók Attila – Cseh Sándor kettősnek. A korábbi kapitány természetesen továbbra is kiemelt figyelemmel figyeli a válogatott teljesítményét, és persze a dicsérő szavak mellett kritizál is, miután a párizsi olimpián nem jött össze a legjobb négy közé kerülés.  

Előzetesen milyen szereplést várt a magyar női válogatottól a párizsi olimpián?

Az elmúlt évek folyamatát, eredményességét figyelembe véve egy bármilyen színű érem megszerzése reális célkitűzés volt. De gondolom, a jelenlegi szakmai vezetés és a csapat is így vélekedett, hiszen ez egyáltalán nem egy Földtől elrugaszkodott elvárás volt.

Ehelyett rögtön egy vereséggel kezdtünk Hollandia ellen (8-10), amely hiába tartozik az erősebb riválisok közé, ám az utóbbi években rendre megvertük a legkiélezettebb helyzetekben...

Egyáltalán nem volt irreális elvárás, hogy Hollandia ellen győzelemmel kezdjünk, hiszen amint ön is utalt rá, az utolsó 10 tétmeccsen jóval többször megvertük őket, mint ahányszor kikaptunk tőlük. Másrészt előre tudni lehetett: a legjobb négy közé jutáshoz a két sorsdöntő találkozó a holland és az ausztrál lányok elleni csata lesz. A mai magyar válogatott többször bizonyította: mindkét riválisnál nagyobb játékerőt képvisel, éppen ezért a két ellenfél közül legalább az egyiket simán le kellett volna győznünk. De visszatérve a hollandok elleni meccsre:

 amely végül döntően befolyásolta, hogy a várakozásoktól elmaradva, vereséggel kezdtük a tornát!

Pedig azt majdnem minden edző, szövetségi kapitány elmondja: kulcsfontosságú, hogy az első meccsen (legyen szó bármilyen világversenyről vagy éppen tornáról) ne szenvedjünk vereséget, hiszen ez komoly hatással lehet az egész esemény eredményességére!

S hogy ez mennyire így van, azt éppen az előző, tokiói olimpia bizonyította: az oroszokkal egy nagyon kemény döntetlent játszottunk, volt azon a meccsen minden, mégsem hagytuk, hogy megverjenek minket. Meggyőződésem, hogy az a végső eredményeségünkre, a többi mérkőzés végjátékára, majd bronzérem elérésére is döntő hatással volt, hogy nem vereséggel kezdtük a tokiói játékokat. Visszatérve Párizsra: a hollandok ellen azért is kellett volna egy nagyon kemény védekezés-támadás lenyomatát bemutatnunk, hogy a negyeddöntőig kellően összerázódjon a csapat...

Ezután következett két papírforma győzelem Kanada (12-7), majd Kína (17-11) ellen, majd jött az idegtépő, Ausztrália elleni sorsdöntő csata (9-9), amelyen győznünk kellett volna rendes játékidőben az előzéshez és az amerikaiak elkerüléséhez, végül ötméteresekkel maradtunk alul. Mi hiányzott a sikerhez? Illetve úgy kérdezem: mentálisan mennyire készültünk fel egy ilyen ütközetre?

Leginkább ez hiányzott ezen az olimpián... Fizikálisan rendben voltunk, a taktikai felkészültségünket sem érheti különösebb kritika, de a döntő pillanatokban dekoncentráltak voltunk,

 és mondjuk az Ausztrália elleni mérkőzést vesztett állásból megfordítottuk volna... 

A legutóbbi, katari vébén a döntőig menetelő csapat éppen azért is tudott egy ezüstérmet hazahozni, hiszen több találkozót is ötméteresekkel nyert meg. Lehet-e ilyenre külön készülni vagy ez körülbelül ugyanolyan lutri, mint a jelentősebb futballmérkőzéseken a továbbjutást eldöntő tizenegyesrúgások?

Valamennyire lutri, nem is lehet rá különösebben készülni, de... Az ilyen meccsek végén az ötméterest lövő játékosokat gyakrabban kell szerepeltetni, és ezekben az esetekben meghatározó jelentősége van a második számú kapusnak, sajnos ebből a szempontból mi nem álltunk jól. Azért is bánt különösen, hogy így alakult ez a mérkőzés, mert abban egészen biztos vagyok, hogy a négy közé jutásért Görögországot megvertük volna...

A hellének helyett viszont jött a legutóbbi három olimpia győztese, az Amerikai Egyesült Államok, mely ellen nem álltunk messze a bravúrtól!

Akit egy ilyen találkozó nem dob fel, az ne is menjen ki egy olimpiára. A magyar válogatott bebizonyította, hogy igenis a világ legjobbjai közé tartozik. A védekezésünk természetesen rendben volt, de ma már a női mezőnyben sem lehet 4 góllal mérkőzést nyerni. Magyari Alda káprázatosan védett, 60 százalék fölött teljesített, egyetlen balszerencsénk volt: ezen a találkozón volt egy nála még jobb teljesítményt nyújtó kapus, Ashleigh Johnson, aki 81 százalékos produktummal állt elő, nem véletlen ő a világ legjobb hálóőre. 

Nyilván az sem segítette az eredményességünket, hogy két gólt is kettős emberhátrányból kaptunk...

Ezt én is túlzásnak éreztem, ráadásul éppen a világ legjobb csapata ellen; nem is az volt a baj, hogy így ítéltek a bírók, hanem hogy mi nem kaptuk meg ugyanezt az esélyt. Hozzátéve, hogy az sem segítette az eredményességünket, hogy 7/1-es volt az emberelőnyös helyzeteink kihasználtsága is...

Mégis: miként lehet tűzben tartani egy olyan válogatottat, amely nyíltan éremért érkezett Párizsba, ám nem jutott be a legjobb négy közé?

Most már nem kell túlhajtani a lányokat, nem kell edzni, nem kell olyan dolgokat csinálni, amely több energiát visz el, mint amennyit hoz. Bármennyire nehéz, el kell engedni az amerikaiak elleni mérkőzést, és most már teljes erővel arra kell koncentrálni, hogy az 5. helyen végezzünk. Hiszen ez a pozíció is igen fontos számunkra, ezt is nagyon komolyan meg kell becsülni!  

Kimondva, kimondatlanul tovább folytatódik a generációváltás a magyar válogatottnál, elég, ha csak a csapatkapitány, Keszthelyi Ritára gondolunk, aki nem valószínű, hogy bevállal még egy olimpiai ciklust. Mennyire bízhatunk az utánpótlás világversenyeken rendkívül eredményesen szereplő csapataink legjobbjaira?

Abszolút, hiszen meggyőződésem: 

 Már én is előszeretettel építettem be az A-válogatottba a legjobb fiatal tehetségeket, de ezt az elmúlt időszakban még hatékonyabban meg lehetett volna tenni, gondoljunk csak az elmúlt évben U20-as világbajnokságot nyert csapat kulcsjátékosaira! Persze, az olimpia nem a túlzott fiatalításról szól, de a közvetlen riválisok közül az amerikaiak, a spanyolok és a hollandok sokkal bátrabban, vagányabban mernek fiatalítani. A lényeg: hosszú távon nincs okunk az aggodalomra, hiszen minden esély megvan arra, hogy a világ élvonalában maradunk!