A városnak egyébként másodszor lesz csapata a női kézilabda élvonalában: az Esztergomi KSE 2001-től három és fél idényt töltött az NB I-ben, majd 2005 februárjában visszalépett.
Egy év alatt kerültek az NB II-ből az élvonalba. Mikor realizálta, hogy valóra válhat a feljutás?
Úgy indult az egész, hogy nem is akartam dolgozni – kezdte a Mandinernek Elek Gábor. – Tavaly megkerestek, hogy segítsek oda edzőt találni, aztán leültünk beszélgetni, és szimpatikusak voltak a terveik. Ha akkor azzal jönnek, hogy NB I/B, akkor nem is vállaltam volna. A nyáron azonban hirtelen feljebb soroltak egy osztállyal, így a Balaton partján megnyitottam az irodámat, és elkezdtem tárgyalni a játékosokkal. A szezon közben voltak jó meccseink, élvonalbeli csapatokat vertünk ki a Magyar Kupából, a fehérváriakat és a budaörsieket is búcsúztattuk, de a feljutást csak akkor hittem el, amikor matematikailag is biztossá tettük.
Milyen közeg fogadta Esztergomban?
Összességében nem hittem el, hogy Magyarországon van ilyen. A szurkolóktól kezdve a vezetőségig, a szponzorokig rendkívül pozitív légkör veszi körül ezt a klubot, amely hatalmas erőt adott, nem csak nekem, de a csapatnak is. Hasonló a mentalitás, hasonló a szellemiség, mint a Fradiban, családias a közeg, ez tette igazán különlegessé, és ez alapozta meg ezt a sikeres szezont. A játékosoknak jár a nagy gratuláció, mert elviseltek, korábban nem kellett ilyen elvárásokat teljesíteniük, de eredményt csak úgy tudtunk elérni, ha megvolt a megfelelő követelmény. Fárasztó volt, de közel sem annyira, mint amikor párhuzamosan dolgoztam a Fradival és a válogatottal.