„A válogatott első számú szurkolója leszek az Európa-bajnokságon!” – Kalmár Zsolt a Mandinernek

Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Újra tud mosolyogni a magyar válogatott középpályása, aki már látja a fényt az alagút végén. Kétségtelenül megedzi az élet Kalmár Zsoltot, aki november végén olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy már az első hírek szerint is hosszabb kihagyásra kényszerült. Tetézte a bajt, hogy a 36-szoros magyar válogatott labdarúgót a finnországi operációja után januárban másodszor is megműtötték – ezúttal a térdével. Miután korábban a 2016-os Európa-bajnokságon és 2021-es tornán sem szerepelhetett, előbb egy szakmai döntés, majd a sérülése miatt ismét elbánt vele a sors. A 28 éves középpályás az operációkat követően hetekig feküdt és mankóval járt, mostanra viszont elkezdte a rehabilitációt, óvatosan a térdét is terhelheti. A célja, hogy a nyári felkészülést már a klubcsapatával, a Fehérvár FC-vel kezdhesse meg.

Hogy vannak a testi és a lelki sebei?

Nehéz volt az elmúlt néhány hónap, de szerencsére egyre jobban érzem magam. Az első operációra még december 19-én került sor, 2-3 hét mankózást követően pedig január közepén a térdemet is meg kellett műteni. Egyelőre nyújtás, erősítés szerepel a programban, minél előbb szeretném elérni azt az állapotot, amivel elkezdhetem a pályán való edzéseket.

Most azért dolgozom, hogy újra visszatérjek. A jövő már csak rajtam múlik, bár hosszú út vezet még odáig.

Mikor realizálta, hogy a sérülése egy újabb Eb-be kerül?

Összetett volt a folyamat. Még októberben, a szerbek ellen hazai meccsen az egyik becsúszásom után egy védő ráesett a térdemre. Beduzzadt, egy ideig nem is tudtam játszani, éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Szúró fájdalmat éreztem. Tudtam, hogy magammal és a csapattal szemben sem tehetem meg, hogy nem vagyok 100 százalékos, így amikor novemberben megsérültem, szerettem volna, ha maximális állapotban térhetek majd vissza minden téren. Ennek ellenére nehéz volt meghozni a döntést.

Fizikailag és lelkileg sem volt könnyű időszak, sokat őrlődtem, de szerencsére túl vagyok rajta, és tudok a feladatomra koncentrálni. Úgy érzem, 28 évesen abban a korban vagyok, hogy jó pár évet tervezhetek még a pályán, sokáig akarok még focizni, így bármi is volt az ára, tudtam, a jövő szempontjából az egészségem a legfontosabb. Mivel úgy tervezem, akár 6-7 sikeres év is lehet még a pályafutásomban, így ezt az áldozatot meg kellett hoznom.

Mi tartotta Önben a lelket a legrosszabb pillanatokban?

Folyamatosan tartottam a kapcsolatot a válogatott és a fehérvári játékosokkal, és jól esett, hogy Marco Rossi is állandóan biztatott és pozitív üzenetekkel bombázott. Mindannyian tudják, hogy min megyek keresztül. Több hétig őrlődtem a műtétekre várva, rengeteget beszéltem az orvosokkal, de úgy érzem, jó döntést hoztam. Még akkor is, ha ez az idei Eb-be került. Reményt ad, hogy Rossi folyamatosan érdeklődik, és tartja velem a kapcsolatot. Hálás vagyok a társaknak, pénteken is ott leszek a stadionban. Mindig ott vagyok, ha tudok. Szerencsésen alakult a rehabilitáció időpontja, ott lehetek a lelátón és buzdíthatom a fiúkat.

Egy ilyen időszakban milyen programok tudják kizökkenteni egy hullámvölgyből, amikor arra van szükség?

A családdal ilyenkor több időt tudunk együtt tölteni, de sok szabadidőm nincs, mert egy sérült játékos mindig többet dolgozik, mint egy egészséges. A rehabilitáció akár napi 5-6 órát is igénybe vesz. Komoly szakemberek állnak mögöttem, minden feladatnak megvan a jelentősége, odafigyelek a vitaminbevitelre, és minden apró részletre. A műtétek után még többet voltam otthon, és ha tudjuk, akkor a hétvégi szabadnapot is igyekszünk a családdal tölteni. Mankóval ugyan nem volt egyszerű közlekedni, de a közösen töltött idő ilyenkor is feltöltött.

Mi volt a motivációja a nyári, Székesfehérvárra való hazatérésének?

Hat évet töltöttem Dunaszerdahelyen a DAC-nál, csapatkapitány voltam, de érkezett a megkeresés a fehérváriaktól, leültünk tárgyalni a vezetőséggel, és úgy gondoltuk, hogy jó döntés lesz a hazatérés.

Nem volt könnyű döntés, szép hat évet töltöttem a DAC-nál, de igazolta a döntésemet, hogy a sérülésemig folyamatosan játékban voltam Székesfehérváron. A Vidinél mind a létesítmény, mind az orvosi stáb, mind a rehabilitáció európai szintű. Kiváló minőségű a pálya, a stadion, a konditerem, egyszóval fantasztikus az infrastruktúra, és a csapatnak is elég jól megy. A Konferencia-liga indulásért küzdünk, remélem, el is érjük a céljainkat, legalábbis jó úton haladunk.

Mint korábbi lipcsei játékos, hogyan látja, miért számít ilyen remek ugródeszkának az RB Leipzig a magyar játékosok számára?

Ott is rendkívül profi szemlélet uralkodik, a mieinkben pedig ott van a bizonyítási vágy. A magyarok rengeteget fejlődtek, beleillenek az ottani rendszerbe. Én is számos dologban fejlődtem Lipcsében, sokat tanultam ott, bár nem játszottam sokat. Fiatalon, 18 évesen kerültem ki egy olyan bajnokságba, amely a párharcos, hosszú labdás focit részesítette előnyben. Ez kevésbé feküdt nekem, de láttam, hogy miben kell fejlődnöm. Örülök, hogy ott játszottam. Amikor Németországba szerződtem, éppen a meredeken felfelé ívelő időszaka volt a lipcsei klubnak, félévente változott a csapat, de végül sikerült feljutnunk.

Az ottani időszakom aztán nem úgy sikerült, ahogy akartam, de végül egy dániai kitérő után a DAC-nál kötöttem ki, amire igazán büszke vagyok. A kérdésre visszatérve, Gulácsi vagy Szoboszlai a Salzburgtól ment Lipcsébe, a két klubnál azonos a filozófia, így hamar ment a beilleszkedés. Nekem azért kellett néhány hónap, mire felvettem a ritmust, de a közelmúlt alapján összességében tényleg ideális lehetőséget kínál a magyaroknak a lipcsei klub.

Mi várható a válogatottól a nyári Európa-bajnokságon?

Ami biztos: én leszek a válogatott első számú szurkolója, remélem, a lelátón is szoríthatok majd a csapatnak. Szeretnék kimenni egy meccsre, bár akkor kezdődik a felkészülésünk, így még kérdés, hogyan oldható meg az utazás. Nehéz a csoportunk, de amit az elmúlt években letettünk az asztalra, az alapján nagy esélyünk van a továbbjutásra. Úgy kell mennünk az Eb-re, hogy komoly célokat fogalmazunk meg, amelyeket meg is akarunk ugrani, de senki se gondolja, hogy könnyű lesz.