Megnyertük a csoportunkat, szeretjük a csapatunkat, irány Németország!

Annyiszor beszéltünk a magyar foci fölemelkedéséről az elmúlt években – ahogy lépésről lépésre haladtunk a posványból kifelé –, hogy a Montenegró elleni győzelem után már csak biccentünk, de a költővel ellentétben remélünk is hozzá. És 

A tények röviden: a magyar labdarúgó-válogatott 3:1-re verte Montenegrót utolsó Eb-selejtezőjén, megnyerve csoportját, vereség nélkül zárva a sorozatot, ami ebben a pillanatban már futballtörténelem. Szoboszlai kettőt vágott, lényegében egyedül eldöntötte a mérkőzést. Hogy mekkora dolog mindez, arról sokat fognak még beszélni, és nem csupán a jelen generációk.

miközben már ezerszer elfelejtettük a jelentését, ami esetünkben ilyesmi: a jó elnyeri méltó jutalmát, a legkisebb fiú elnyeri a királylány kezét, a kitartó munka meghozza gyümölcsét. Mert ez egy mese, ahol a végkifejlet mégis bődületes munkán, fegyelmezettségen, minden szereplő – Rossi, csapat, szurkolók, háttéremberek, fotelokból felugráló szimpatizánsok, vagyis több millió ember – hozzáadott értékén alapul. 

Csoportot, ahogy már írtuk, az angolok, a németek, a horvátok szoktak nyerni, esetleg a szerbek: a felsorolt világklasszis csapatokat egytől egyig felülmúltuk az elmúlt években, az angolokat négy góllal csaptuk meg Angliában, a szerbeket oda-vissza vertük a mostani csoportunkban. A lesajnált albánok, akik miatt kettő éve miatt annyian temették Rossi gárdáját, most csoportelsőként állnak a csehek és lengyelek előtt, a svédeket elverték az azeriek és így tovább – 

Mellesleg miénk Európában a leghosszabb veretlenségi sorozat, tizenkét mérkőzés óta veretlen a válogatott, utoljára 1976-ban zártunk vereség nélkül naptári évet. A rekordokat estig lehetne sorolni. Higgyük el végre, ami van.

Aztán ha elhittük, vegyük figyelembe: most Szoboszlai kivételével az összes húzóemberünk hiányzott, Orbán, Sallai, Kerkez, Schäfer és Varga hiánya pedig, mondjuk ki nyíltan, komoly minőségi deficitet okoz – de hát ezt senki nem titkolja. Mert 

a klubjukban padozó csapattagok, a rossz formában lévő csapattagok, akik a sok hiba ellenére odateszik a magukat és nem törnek meg. Akkor jön Dibusz, aki ma egy meteort is kivédett volna a második félidőben, és akkor jön Szoboszlai Dominik, aki végleg világklasszissá avanzsált. Aki élőben látta az utolsó harminc percet, az tanúsíthatja, hogy 

Mi lesz az Eb-n, ha visszatérnek a hiányzóink? Bármi. Szövetség született, amit Szoboszlai felbukkanása is jelzett a B-középben: a szurkolókon semmi sem fog múlni.

A Marco Rossi elleni mítoszról, miszerint Rossi kizárja a nemzetből azokat, akik nem örülnek a válogatott sikereinek (valójában értetlenségét fejezte ki az iránt, hogyan lehetséges a saját nemzeti csapatunk ellen szurkolni), véleményem röviden a következő: az olyan gondolkodás számára, amelyik kizárólag politikai árukapcsolással képes értelmezni az örömet, átélni meg sehogy, nem a konszenzuskeresés lehetősége számít, hanem a buborékban megélt valóság. Az pedig sajnos szűkös, levegőtlen. Ez az alapállás talán nem érti, hogy 

Pedig lehetséges, érdemes kipróbálni.

Az igazi szurkolónak amúgy sincs szüksége bűvészkedésre: szerény személyemet például 

ezeket az örömöket élném át, főleg, ha lenyomnánk Montenegrót, és csoportelsőként jutnánk ki egy Eb-re. Talán még koccintanék is az ördöggel. Mert 

Tiszta állapotában világít a legfényesebben.

Nyitókép: Rádi Nikolett