„A 6:3 a megalázott, elnyomott magyarság büszke életjele volt” – Szöllősi György a Mandinernek

A 70 éve rendezett, 1953-as angol–magyart először az angol lapok kezdték az évtized, majd az évszázad mérkőzéseként beharangozni. Melyik félnek volt fontosabb ez a meccs?

Mindkét félnek az lett, az eredmény miatt. Ha győznek, az angoloknak egy lett volna a hazai diadalok közül, ha kikapunk, nagy csalódás lett volna idehaza, de túl lehetett volna lépni rajta. És nem egyszerűen nyertünk, hanem lerohantuk, megsemmisítettük Angliát, az első félóra végére 4:1 volt az állás – mondja Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője.  

A korabeli angol sajtót böngészve, feltűnő, hogy a házigazdákban azért elég nagy volt az óvatosság. 

Az angolok, bár a meccs felvezetésében már kitalálták a hangzatos évszázad mérkőzése titulust, valójában sokáig még abban sem bíztak száz százalékig, hogy létrejön a mérkőzés – és ha nem hal meg márciusban Sztálin, szerintem nem is jött volna létre –, ezért is hívták meg októberre a világválogatottat. 

. 

Egyébként a világválogatott elleni találkozón térképezte fel a játékukat nagy szakértelemmel Sebes Gusztáv. Ezen a meccsen lőtt két gólt a világválogatott színeiben az akkor már barcelonai emigrációban futballozó Kubala László, és itt veszítette el majdnem a hazai veretlenségét az angol csapat, hiszen a 90. percig 4:3-ra vezetett a „világ többi része”, ahogy az angolok nevezték az all star csapatot. Alf Ramsey az utolsó pillanatban egyenlített 11-esből. 

Ha azon a meccsen kikap Anglia, nem az évszázad meccseként beszélünk most az angol–magyarról?

Kétségtelen, gyöngítette volna a magyarok elleni meccs jelentőségét, hiszen a hangzatos, 90 éves hazai verhetetlenség mítoszát nem a mieinknek adatott volna meg összezúzni. 

A magyar kommunista propaganda mennyire telepedett rá a 6:3-as sikerre?

Valamivel kevésbé, mint egy év múlva a világbajnokságnál. Itt még működtek az egészséges reflexek, az angolok elleni győzelmet még nem merte mindenki biztosra venni, ezért valamivel óvatosabb volt a felvezetés a meccs előtt. Nem úgy a világbajnoki döntő esetében, ahol 

a sok felkorbácsolt indulat. Ettől még természetesen a 6:3-ban a szocialista társadalmi berendezkedés fényes diadalát látták a kommunisták és ezt hirdették is. A „baráti” országok táviratban gratuláltak, sőt, nagy muníciót jelentett a magyar győzelem a nyugati kommunistáknak is, el voltak ájulva a gyönyörűségtől. 

De el volt ájulva a sikertől az akkor még gyerek Alex Ferguson is, aki később a Manchester United legendás menedzsere lett.

Tizenkét éves volt és a televízióban élvezhette a mérkőzést Glasgow-ban, csak haza kellett szöknie hozzá az iskolából. A meccs után pedig már vidáman gyakorolta sötétedésig a házuk udvarán Puskás aznap látott visszahúzós cselét – így írta a Puskás-könyvem bevezetőjében.

Gyengítette a 6:3 nimbuszát, hogy egy évvel később a Népstadionban, az évszázad találkozójának visszavágóján 7:1-re ütötték ki Angliát Puskásék?

Talán inkább erősítette, hiszen duplán aláhúzta, hogy nem véletlen, vagy angol rövidzárlat okozta a magyarok győzelmét Londonban, hanem egyértelmű volt a tudásbéli különbség a két csapat között. A sok különféle olvasat ellenére, 

Az 1956-os levert forradalom szétzilálta az Aranycsapatot és annak utánpótlását. Mire lett volna még képes az együttes, ha egyben maradhat?

A magyar futball szétzilálása – bármennyire furcsán hangzik is ez az ötvenes évek sikereinek fényében – már a kommunista hatalomátvétellel elkezdődött Magyarországon. A világ egyik legmagasabb színvonalú futballkultúrájának brutális kegyetlenséggel estek neki a kommunisták. Megszüntették az 1926 óta létező, a világon az elsők között bevezetett profizmust, a vasfüggöny leeresztésével kivonták a jótékony hatású nemzetközi vérkeringésből a addigra az egész világot behálózó magyar futballt. Ezzel kirekesztették a már külföldön élő nagy edzőinket és játékosainkat, az itthon lévőknek pedig brutális fenyegetést küldtek Szűcs Sándor kivégzésével. 

Nem mellékesen pedig az 1950-es világbajnokságra is nemet mondtak Rákosiék…

Pedig akkor minden addiginál erősebb játékosgarnitúrával rendelkezett a focink, de egyszerűen nem küldött csapatot a kommunista Magyarország, igazodva a Szovjetunióhoz, amely akkor még nem nyert bebocsátást a nemzetközi sportéletbe, vagy, akinek úgy tetszik, kivonta magát abból. 

Nem véletlen, hogy pánik tört ki a játékosok között. Kubala László még el tudott menekülni az országból, de azt a disszidálási kísérletet már lefülelte az ÁVO, amelynek során a fél későbbi Aranycsapat, – Lóránt Gyula szervezésében –, elment volna az országból. Maradni kényszerültek és bizonyos szempontból szerencséjük lett.

Miért is?

Mert a Szovjetunió ekkor már a hidegháború remek terepének tekintette a sportot és belépett a nemzetközi versengésbe az 1952-es olimpián. Ez felértékelte a szocialista országok addigra már erőszakkal amatőrré tett tehetséges sportolóit, különösen a borzalmas világháborús csapások, a Don-kanyar, a holokauszt után is erős magyar sportolói és edzői garnitúrát, amely a helsinki olimpián példátlan módon produkált 16 aranyérmet, amivel két vesztes világháború után is felkerült az éremtáblázat harmadik helyére, az Egyesül Államok és a Szovjetunió, a nagy győztesek mögé. A későbbi hanyatlás jelzi, hogy a helsinki siker nem, vagy csak kis részben volt a kommunisták érdeme, sokkal inkább a két háború közötti időszakból, az akkori hazafias ifjúság- és átgondolt sportpolitikából érkező lendület tartott ki még az ötvenes években. Aminek persze legfényesebb bizonyítéka maga az 1956-os forradalom, a pesti srácok megindító helytállása. Az átmenetileg propagandacélokra és Farkas Mihály párton belüli hatalmi harcához felhasznált futballról a kommunisták már az elveszített, budapesti tömegdemonstrációkat okozó világbajnoki döntő után levették a kezüket, a félbehagyott Népstadiont soha nem fejezték be. 

És, hogy álltak a labdarúgáshoz a levert forradalom után?

1956 után kifejezetten igyekeztek eljelentékteleníteni a focit, mint mindent, ami nemzeti büszkeséget, közös, hazafias élményt, lelkesedést kelthet. A folyamatot erősítette, hogy az Aranycsapat legnagyobb sztárjai emigráltak, ráadásul nagy, itthon eltitkolt sikereket értek el külföldön. Az sem mellékes, hogy Kádár János személyében olyan ember vezette az országot, aki végig Farkas Mihályék börtönében ült, amikor Puskásék a legnagyobb sikereiket aratták, így személyes okokból is rosszul lett akár csak a helsinki olimpia vagy a 6:3 említésétől is. Nyugaton a futballba belépett a televízió és a velejáró hatalmas pénz, míg nálunk lassú pusztulás kezdődött a belterjessé, motiváció nélkülivé tett, álamatőr, de még mindig mély társadalmi beágyazottságú hazai labdarúgásban. A fejlesztések tudatos visszafogásának nem is lehetett más a vége, mint a mexikói összeomlás 1986-ban. 

Hosszú évtizedekig az utódokra sokszor nyomasztóan hatott az Aranycsapat, hiszen meg sem tudták közelíteni az együttes eredményeit. Manapság ezt mennyire érezni?

Valóban, amint felbukkan egy klasszis játékos a magyar futballban, Puskáshoz kezdik hasonlítani. Így van ez legújabban Szoboszlai Dominik remeklését látva, aki nagyon ügyesen reagált erre a kérdésre, amikor azt mondta, hogy Puskás a legnagyobb, akit minden magyar futballista örökké tisztelni fog, ő pedig nem az új Puskás, hanem az új Szoboszlai akar lenni. Persze más a posztja és sok minden más körülötte, ezért itt abba is lehet hagyni a hasonlítgatást. Például a mai magyar gyerekek láthatják Szoboszlai liverpooli meccseit hétről hétre a tévében, amit Puskás madridi meccseinek esetében elvett a diktatúra az akkori fiataloktól. Szoboszlai hazajöhet és játszhat a magyar válogatottban liverpooli alapemberként is. Puskás ezt a Real Madridból nem tehette meg. Jó, ha látjuk tehát, hogy ha Puskásék sikerei egyelőre nem is látszanak könnyen megközelíthetőnek, a magyar futball ma sok mindenben jobb helyzetben van, mint bármikor korábban. Az évtizedes görcsöket feloldotta, hogy 2016-ban, Franciaországban a történelem során először játszhatott a magyar válogatott nagy tornán több tízezer magyar szurkoló buzdításától kísérve és ez látszott is az eredményen. Aztán három éve először játszhattunk Eb-csoportmeccset itthon, saját közönség előtt. Most először van olyan nemzeti futballstadionunk, amely mindenben alkalmas a feladatára, nem véletlen, hogy az elkészülte óta eltelt négy évben két európai kupadöntőnek és négy Eb-meccsnek is otthont adott, amire korábban egyszer sem volt példa. Amióta pedig még a 6:3-nál is nagyobb különbséggel, 4–0-ra vertük idegenben az angolokat tavaly és tétmeccsen győztük le a németeket, ami Puskásék óta nem fordult elő, végképp nincs rá ok, hogy a régi nagyok árnyéka agyonnyomja a maiakat.

Rohan az idő, egyre kevesebben vannak, akik még éltek a 6:3 idején. Mennyire van benne a kollektív magyar emlékezetben ez a mérkőzés?

Az idő elhomályosítja a kevésbé fontos dolgokat, de a 6:3 fennakadt a rostán, nem túlzás, hogy kultúrtörténeti klasszikussá vált. A futball ma is a világ legnépszerűbb játéka, globálisan még mindig bővülő rajongótáborral, elképesztő érdeklődéstől övezve. 

Különösen nem Magyarországon, ahol a traumákkal, kudarcokkal, tragédiákkal teli huszadik században, immár történelmi távlatból értékelve, mégiscsak volt egy világraszóló magyar sikersztori, ez pedig Puskás és az Aranycsapat története, amelynek emblematikus csúcspontja a 6:3. A londoni győzők névsora lassan éppen úgy az iskolai tananyag és az általános műveltség részévé válik, mint a honfoglaló vezérek nevei. Az én lányaim például a „Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor” névsort a százezer nézőnél és száz előadásnál járó Puskás-musicalből tanulták meg, amelyben csupa olyan alkotó, előadó eleveníti föl a nagy magyar sikertörténetet, akik közül már senki sem láthatta játszani, s a többség nem is ismerhette a főszereplőket. A történet azonban működik, a mai gyerekeket is magával ragadja, mert az Aranycsapat által képviselt értékek ma is menők: a pazar focitudás, a nemzetközi siker, az erőt adó és összekovácsoló nemzeti büszkeség. Hiszen éppen ezt éltük meg néhány napja a Puskás Arénában…

Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán