50 évesen jöttem rá, hogy apámék mekkora világsztárok voltak! – Bozsik Péter a Mandinernek

Nyilván sokan megkérdezték már öntől: milyen volt Bozsik József fiának lenni? S milyen édesapa volt a magyar futball egyik legnagyobb legendája?

A civil életben abszolút pozitív, hiszen én is kaptam abból a szeretetből, talán mondhatom, tiszteletből is, amit édesapám iránt éreztek az emberek. Egyébként csendes, határozott, de azért úgymond „hajlítható” is volt, sok mindent meg lehetett vele beszélni. 

Milyen gyakran futballoztak például?

Otthon, a kertben és a kirándulások alkalmával természetesen mindig előkerült a labda, de ezek közel sem voltak vérre menő csaták, csupán kisebb bohóckodások. Ám ha a haverommal egyérintőztem, gyakran megnézett minket, és elmagyarázta, milyen a helyes lábtartás, sőt még akkor is segített jónéhány tanáccsal, ha beálltam a kapuba védeni.

 „Mindenhol viselkednem kellett, hiszen engem is árgus szemekkel figyeltek”

Mikor tudatosult önben, hogy a magyar labdarúgás egyik legnagyobb alakja az édesapja?

Ezt a dolgot kettéválasztanám. Az, hogy apám ismert ember volt, a Honvéd és a válogatott futballistája, olimpiai, Európa Kupa-győztes és világbajnoki ezüstérmes, számomra természetes volt, hiszen beleszülettem; azzal az apró teherrel, hogy mindenhol viselkednem kellett, hiszen engem is árgus szemekkel figyeltek. Ám mivel apám abszolút sztárallűröktől mentes ember volt, jóval később, felnőttként szembesültem azzal, hogy ők igenis valódi sztárok voltak! 

 Tehát minden túlzás nélkül állíthatom: 50 évesen jöttem rá, hogy apámék valójában mekkora világsztárok voltak! 

„Apám cipőfűzőjét sem köthettem be, meg sem közelítettem a tudását”

A hetvenes-nyolcvanas években nem volt szabad dicsőíteni az Aranycsapat tagjait már csak azért sem, mert többen külföldre távoztak, akkori kifejezéssel disszidáltak. Mégis mit érzékelt ekkoriban az együttest körülvevő népszerűségből?

Úgy szoktam fogalmazni, hogy az Aranycsapatot több polcra is fölrakta a történelem. A hatvanas, hetvenes évek sztárjaira mázsás teherként rakódott a »bezzeg az Aranycsapat!« kifejezés, és hogy állandóan Puskásékkal hasonlították össze őket. A nyolcvanas években viszonylagos csend volt, ezt törte meg Puskás Öcsi hazalátogatása. Az abszolút mélypont a kilencvenes években következett be, hiszen ekkor az Aranycsapatot az úgynevezett „unalompolcra” rakták. Rég volt, szép volt, tán igaz sem volt az Aranycsapat legendája, ráadásul akkor még fűzős volt a labda és bőrstoplis a cipő. 

Az eredményeikkel nem lehet vitatkozni: Európa bajnokai lettek, világbajnoki ezüstérmet nyertek úgy, hogy négy éven át veretlenek voltak. Ha a németek büszkék az 1954-es Wundermanchaftra, akkor mi is lehetünk azok az Aranycsapatunkra...

Akarva-akaratlanul összehasonlították édesapjával, ezért sem lett NB I-es játékos?

Játékosként nagyon nehéz volt, hiszen apám cipőfűzőjét sem köthettem be, meg sem közelítettem a tudását és a mindent elsöprő akaratát. Azt mondták, nem voltam ügyetlen játékos, de 22-23 évesen a Pénzügyőrben megmelegedtem, jól éreztem magam. Azért sem vágytam többre, mert azt hamar fölmértem: belőlem nem lesz 50-szeres válogatott futballista...

Az indiánkönyvek segítettek a gyászban...

Bozsik József fájdalmasan fiatalon, mindössze 53 évesen hunyt el. Ekkor ön még csupán 17 éves volt. Miként tudta kamaszként feldolgozni édesapja elvesztését?

Fiatalként rengeteg indiánkönyvet olvastam, amelyek megtanítottak tűrni, türelmesnek lenni és az érzelmeket kezelni. Próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mindenben segíteni az édesanyámnak, és kifelé nem mutatni semmit. Ez is az oka, hogy azt nem tudja senki, hogy a temetőben, a sírja előtt milyen jókat tudok a mai napig beszélgetni az édesapámmal...

Nyitókép: Magyar Fotó/Pap Jenő