Pille-alkat nélkül is csúcsra ért: 23 ÉV – 23 KÉRDÉS a visszavonuló Márton Anitához!

Vajon elkészül ez az interjú, ha egykor marad a jazzbalettnél?
Jaj, hát azt erősen kétlem! (Nevet) Pedig nagyon hajlékony voltam, kitűntem a „pillealkatommal” a többi kislány közül. Azt viszont kevesen tudják, hogy a lovaglásban, sőt a lovas akrobatikában is tehetséges voltam. Hat éven át lovagoltam, és csak azért hagytam abba, mert bezárt a lovarda, amely a közelünkben volt. Olyan laza voltam, hogy a ló hátán állva ki tudtam húzni az állóspárgát Szóval, arra is billenhetett volna a dolog. (Nevet)

Mi az első, ami bevillan atlétikai emlékei közül?
Az általános iskolai tesiórák. Az iskola udvarának hátsó részén gyakoroltuk a súlylökést más ügyességi számok mellett. Emlékszem, jólesett, hogy már akkor is ügyesnek tűntem a lányok között. Ez Tápén volt, ahol születtem, egy Szegeddel szinte összenőtt kis településen. Fantasztikus testnevelő tanárunk volt, kitűnő gerelyhajító, aki belénk plántálta az atlétikaszeretetet.

Ennyire meghatározó ezek szerint, ha a testnevelésórákon a sport iránt elkötelezett pedagógusokkal találkoznak a gyerekek?
Egyértelműen. Ezek döntő évek a gyerekek szempontjából, és látható is, hogy vannak iskolák, amelyek csapatsportágakhoz kötődnek jobban – nyilvánvalóan a kötelező tantervi tananyag tanítása mellett. Ez a kor az érzékenységről, a nyitottságról szól, roppant fontos, mit látnak a diákok a tanár szemében. Egyébként legalább annyit tornáztunk is, állandóan akadálypályákat kellett teljesítenünk, és minden az ügyesedésünket „csiklandozta”.

Hogy választ az ember versenyszámot? Az alkat jelöli ki, vagy hozzáidomul a feladatokhoz?
Koraérő, ma úgy mondanánk, akcelerált kislány voltam, a korosztályomban magasságban és vállszélességben is kilógtam a többiek közül. Aputól az erős, robusztus izomzatot hozom, hiszen ő amúgy sikeres súlyemelő is volt, édesanyám pedig egy vékony, magas nő. Érdekes, hogy az anyai nagymamám ma is magasabb, mint én. Ebből a mixből lettem én, és hamar kiderült, hogy gyors és dinamikus vagyok, ami jól jött a dobószámokban. A tinédzseri piszkálódást, meg a „hű, de széles hátad van, akár pingpongasztalnak is jó lenne” megjegyzéseket szerencsére hamar felváltották a rácsodálkozások, amelyek a teljesítményhez kezdtek igazodni. S mivel mindig arányos és nőies voltam, nem vettem a szívemre őket.

Mikor dőlt el, hogy új sztenderdet hoz a súlylökésben mind az alkatával, mind a technikájával?
Amikor kiderült, hogy csak 171 centi magas leszek, nem jósoltak nekem nagy jövőt a sportágban, egyszerűen alacsonynak találtak. A női súlylökésben a 180-185 centis alkat jellemző. A magasság, ha a fizika oldaláról nézzük a dolgot, azért előnyös, mert magasabb pontról és hosszabb végtagokkal kíséri a golyót a versenyző, ez centiket jelenthet a végelszámolásnál. 

Húsz-egynéhány évvel ezelőtt én is a csúszótechnikával kezdtem, akkor szinte csak az létezett, de a férfiak már próbálkoztak a forgással. A nők között én hoztam be és vittem sikerre a technikát.

Ezt a mesterével, Eperjesi Lászlóval együtt honosították meg?
Úgy érzem, ez túlzás nélkül kijelenthető. Talán az sem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom, én voltam az első olyan alacsony női versenyző, aki ezzel a technikával világbajnok lett, és iskolát teremtett.

Akadtak követői? 
Igen, a mai mezőnyben Kanadából, Jamaikából is érkeznek alacsonyabb versenyzők, akik ezzel a technikával igen eredményesek tudnak lenni.

Mikor dőlt el, hogy a sokáig párhuzamosan futó diszkoszvetést engedi el, és a súlylökés marad a fő szám?
Egészen huszonhárom éves koromig párhuzamosan csináltam a kettőt, odáig minden Európa- és világbajnokságon sokkal jobban szerepeltem diszkoszban, mint súlylökésben, sőt a mai kétszeres olimpiai és kétszeres világbajnok horvát diszkoszvetőt, Sandra Perkovićot juniorkoromban még rendszeresen megvertem.

Akkor biztos, hogy ez volt a jó döntés?
Egészen biztos. Egyszer csak eljött a pillanat, és dönteni kellett, hogy mire helyezzük a hangsúlyt, azt a heti tizenkét edzést, amit bele kellett tenni, hogy előrébb lépjünk. A versenyszámok ütközése miatt is le kellett tennünk a voksunkat valamelyik sportág mellett. A diszkoszvetők még magasabbak, úgyhogy a mesteremmel úgy ítéltük meg, hogy a súlylökésben sikeresebb lehetek.

Megvan még az első emlék arról az átütő sikerről, ami kezdett értelmet adni a napi kemény edzésmunkának?
Az első felnőtt-Európa-bajnoki érmem 2014-ben Zürichben mérföldkő volt. Az volt az első olyan versenyem, ahol sikerült országos felnőttcsúcsot javítanom, és jól is versenyeztem. Az a bronzérem végre elhitette velem, hogy meglehet az áttörés.

Pedig mindig is jó versenyzőnek tűnt, olyannak, aki az utolsó dobásáig képes átírni a sorrendet, nem igaz?
Ez nem volt mindig így, sőt. Sokan mondták, hogy nagyon izgulósnak tűnök. Nekem ebből csak az volt meg, hogy minden lényegtelen részletre emlékeztem a versenyekről, a többiek dobásaira, a zenékre, amelyek a döntők alatt szóltak, a mezek színére. Szétszórt voltam, dekoncentrált. Úgyhogy Balassa Levente sportpszichológussal elkezdtem azon dolgozni, hogy megtaláljuk a fókuszt.

A spektrum két végén van azért a szétszórt versenyzői alkat és az, hogy valaki megtanuljon utolsóra is győztes dobással előrukkolni. Ez hogy állt össze?
Nagyon fontos mentális technikákat sajátítottam el. Kifejezetten szerettük volna az edzőmmel, hogy egyfajta fegyverem legyen, hogy a döntőben az utolsó gyakorlatra is képes vagyok a legjobbamat lökni. Sokan vannak úgy, hogy ha megvan az érem, akkor ki sem jönnek az utolsót ledobni, vagy szándékosan belépnek, én viszont szerettem, hogy mindenki fogvacogva nézte, ahogy az utolsó lökésemre készülök, amiből még bármi lehet – és többnyire lett is. (Nevet)

Lehet-e ebből a kivételes karrierből kiragadni egy olyan pillanatot, amikor megállt az idő?
Rióban megállt. Az olimpiai bronzérmem körüli másodpercek mélyen beégtek. Az olimpia a versenyek versenye, és úgy érkeztem oda, hogy a legjobb hat a cél. 

azt kiabálva: „Sikerült! Tényleg megcsináltuk!” Máig libabőrös leszek, ha erre visszagondolok.

És azokról a kifejezésekről mi jut az eszébe, hogy első és egyetlen?
Az, hogy máig én vagyok a magyar atlétika egyetlen világbajnoka. 2018-ban Birminghamben amellett, hogy világbajnok lettem fedett pályán, utolsóra löktem egy országos csúcsot is, ami még édesebbé tette a győzelmet. Persze nem bántam volna, hogyha Halász Bence a budapesti vébén véget vet az egyedüli uralkodásomnak, de a bronzérme így is fantasztikus, ezúton is gratulálok neki.

A kezdetektől Eperjesi László a mestere. Milyen helyet foglal el a szívében?
Nekem ő egy második apafigura. Valójában együtt nőttünk bele ebbe a versenyszámba. Kevesen tudják, hogy futóatléta volt, rendkívül motivált, állandóan tanulni akaró személyiség, akinek a profizmusa minden nehézségen átlendített engem. A fia, ifjabbik Eperjesi Laci kalapácsvetőként kezdte, és együtt tanultunk szinte mindent a dobásokról, lökésekről. Kettejük fanatizmusa mindig átragadt rám.

Ki a legnagyobb rajongója? 
Tajti Zsolt. (Nevet) Az ő hátországa nélkül soha nem sikerült volna mindez. Már tíz év volt mögöttünk, amikor össze­házasodtunk, és különösen nagy terheket vett le a vállamról. Rengeteget vállalt azt követően, hogy megérkezett a kis­lányunk, a most két és fél éves Luca.

Igaz, hogy a férje rajzai, grafikái díszítik otthon a falakat? 
Igen, azok is. Nagyszerű grafikái vannak Zsoltnak. Mióta megszületett a kislányunk, új modellje is akadt, a Lucáról készült képeit igazán szeretem. Zsoltnak semmi köze nincs a versenysporthoz, akkor ismerkedtünk meg, amikor ötödéven nemzetközi szállítmányozást és logisztikát tanultunk. Nekem gyógypedagógusi és edzői diplomám is van, szóval sok minden érdekel. Mindig igyekeztünk az atlétikán kívül is teljes értékű életet élni, s az sem titok, hogy szeretnénk, ha bővülne a család.

Ma már képes arra, hogy az atlétikán kívüli életét is teljes értékűnek tekintse?
Nem esem ki a sportágból, 2021 tavasza óta vezetem a Szegedi Vasutas atlétikai szakosztályát, ezt folytatni fogom. A megszűnés széléről indultunk, ma dinamikusan működő szakosztály vagyunk, ez nagyon inspirál. A magyar atlétika – ahogy Gyulai Miklós szövetségi elnökkel is beszéltem erről – számít rám, ez nagyszerű érzés, szeretnék sokat visszaadni abból, amit évtizedeken át kaphattam.

Hogyan viszonyul az atlétika mai irányaihoz, a döntéshozók véleményéhez? Mit gondol például a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnek az oroszok és fehéroroszok teljes kizárásáról szóló álláspontjáról?
Azzal például egyáltalán nem értek egyet. Az olimpiai charta alapvetéseivel sem fér össze a háborúskodás, szóval a magam részéről amennyiben az oroszok és fehéroroszok nem indulhatnak, akkor az ukránoknak sem engedném. De a legjobb az lenne, ha a politikát teljes mértékben a versenysporton kívül lehetne tartani.

Nemcsak a nagypolitika jelenik meg a versenysportban, hanem társadalmi lobbik is. Mi a véleménye a transzgender sportolók megjelenéséről azok után, hogy a nemzetközi szövetség nem ad helyet a nők versenyében a nemet váltó férfiaknak?
Sajnos az atlétikában is voltak megkérdőjelezhető jelenségek, mint például a dél-afrikai Caster Semenya esete. Fontosnak gondolom, hogy a nők sportjában valóban biológiai nők versenyezzenek. Nem tartom egészségesnek, hogy hormonszint-méregetéssel álljon fel a női mezőny. A nők ebben a sportban nem akarnak a férfiak között versenyezni, talán nem is kérdés, miért.

Megoldás lehet egy külön kategória a transzgender sportolóknak?
A férfi- és női kategória védelmében talán igen, de az atlétikának az a szépsége, hogy a világ legjobbjai hatalmas merítésből, óriási létszámú versenyzői bázisból kerülnek ki. Amennyiben nekik külön verseny lenne, olyan kis létszámú mezőnyről volna szó, ami megkérdőjelezné számomra a sportértékét.

Visszatérve a budapesti atlétikai világbajnokságra: nem maradt önben hiányérzet, hogy végül nem került döntőbe? 
Semmiképpen. Ne felejtsük, hogy volt korábban egy nagyobb térdműtétem, és azt se tagadjuk, hogy a szakmai zeniten már túl vagyok. Nekem a világbajnokság egy ráadás volt.

Adott olyat a telt házas Nemzeti Atlétikai Központ, amit máshol nem élt át?
De még mennyire! Minden sportoló álma, hogy hazai közönség előtt indulhasson egyszer világversenyen. Nekem ez megadatott. Hallhattam az ovációt, a szurkolást, láthattam a telt házas lelátókat, átéltem ezt a szívből jövő biztatást. Amíg élek, nem felejtem el, amit a budapesti közönségtől kaptam. 

Nyitókép: GETTYIMAGES / RICHARD HEATHCOTE