Balázs Boldizsár írása a Mandiner hetilapban.
Az utóbbi években új felfogás nyer teret az őstörténetet kutató antropológusok körében. Egyre inkább úgy tűnik, fajunk futni született. Hosszan futni. A Homo sapienst semmilyen egyéb testi adottsága nem emeli ki a táplálékért egykor vele versengő nagymacskák, főemlősök és előemberrokonok közül, mint hogy hosszú órákon át képes belegyaloglás nélkül vadat hajszolni, akár szavannai hőmérsékletben és páratartalomban is. Szőrtelenül nincs nagyon védelme, se álcája, ellenben nagyon magas a hőleadása. A két lábon járás megnövekedett energiaigénye az idegrendszer egyensúlyközpontjában csak akkor éri meg evolúciósan, ha hasznot húzunk abból, hogy a légzésért felelős izmok függetlenednek a mozgáséitól, így magas lépésfrekvencia mellett is képesek vagyunk lassabb és hatékonyabb oxigéncserére. Felegyenesedve, magasabbról tekinteni a tájra csak akkor előny, ha a vadász a zsákmány ide-oda félreugrása, a következő két másodperc helyett a lehetséges menekülési útvonalakat, a következő húsz percet fürkészi. És még jó néhány élettani példa utal arra, hogy a nyeszlett korai emberek teljesen újszerű vadászmódszerrel csaklizhatták el az izmosabb, jobb érzékszervű, halálosabb fenevadak elől azt a plusztáplálékot, amelyet az agytérfogat-növekedés megkövetelt. Az elképzelések szerint őseink öt-tíz órán át nyugtot nem hagyva űzték zsákmányukat, míg azok izomzata túlhevülés, oxigénhiány és végső elsavasodás miatt merevgörcsbe állt, és a konok egyenletességgel futó embertörzs agyonüthette a mozgásképtelen állatot.