A hétfői nagy nap a magyarországi sporttörténelemben: Mondo Duplantis rudat ugrik a Gyulai Memorialon. Itt még annál is többről van szó, mint hogy egy, a sportága immár minden létező címét és rangját begyűjtő zseni bemutatja egyedülálló tudását nekünk, a csúcsformája közelében. Ilyenre csak ugyanezen a versenyen is lesz még példa. Arra viszont évtizedek távlatában is kevés, hogy olyasvalaki járjon felénk, aki egy bolygószerte csodált emberi tevékenységnek nem mestere – fogalmilag kisajátítója.
Sok csodában lehetett már része annak, aki évről-évre kijár a Gyulai István Memorialra, az atlétikai magyar nagydíjra. Láthatott tíz másodpercen belüli sprintet az egykori világcsúcstartó jamaikai Asafa Powelltől. Láthatta a világ legéteribb férfi futómozgását, a 800-as kenyai David Rudisháét. Láthatta a világ talán legszebb női sportmozgását: az etióp Genzebe Dibabát középtávfutni.
És, pár jogtalanul szigorú milliméter híján, láthatott egy korszakos világcsúcsot magasugrásban a katari Mutaz Barshimtól.
Mind-mind a versenyszámaik valaha volt egyik legjobbjai, korunk sportjának fontos klasszisai. Mind a négyen voltak azok, akik éppen olyat tettek, amire az adott pillanatban, percben vagy fél napban az emberiség nagyjából a legbüszkébb lehetett.
Idén is lesz atléta Székesfehérvárott ebből a szűk kasztból. Az amerikai Sydney McLaughlin, aki két hete korábban elképzelhetetlen világcsúcsot futott 400 méter gáton a világbajnoki döntőben.
De Mondo Duplantisszal, a rúdugrás olimpiai és világbajnokával, világcsúcstartójával egy másik szintre lép a Gyulai Memorial kínálta sportélmény. Duplantis nem csak pillanatokra a világsport csúcsdísze. Ami a szemünk előtt zajlik, 2018 óta, mikor 18 évesen hat méter feletti ugrással, világcsúcstartót legyőzve lett Európa-bajnok, és tart majd vélhetőleg több olimpiai cikluson át – azt minden bizonnyal egy fogalom, a rúdugrás fogalmának átalakulásaként fogja értékelni az utókor. Mert a svéd színekben versenyző
Michael Jordanen és Roger Federeren kívül kevés sportolóról merül ez fel egyáltalán. Pelé vagy Zidane beteljesítették a focit, de nem lettek nála többek. Messiről és Cristiano Ronaldóról kiderült, hogy a klubuknál sem nagyobbak. Maradona túlmutatott a játékon; de hol fel-, hol lefele. Muhammad Ali és az őt követő emberjogi harcosok sokat értek el a pályán kívül, de nem a sport által. Vagy ha igen, akkor annak – egy szebb célért persze – kárára.
Usain Bolt és Michael Phelps testi emlékeztetői, hogy az embernek sorsa van. Rafael Nadal, karöltve Madáchcsal, mondja: „az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga.”
Az ember azonban több akar lenni mint bőr és test, a küzdelem sorsába kötve. Előbb Jordan, majd Federer és most—majd Duplantis az évtized hosszúra nyújtott legjobb pillanatukban pont ezt adják meg. Ők a tarka képzeletű emberi nem bajvívói a fizikai valóság szürkeségével szemben.
Őket nézve érezni: hiába vagy földi, repülhetsz.
Federer és Jordan nem jártak Magyarországon. Szerhij Bubka igen, és ugrott is, de őt már túlszárnyalta Duplantis. Tehát a címben feltett kérdésre könnyen lehet, hogy az a válasz: soha nem versenyzett még ilyen sportoló nálunk.
Nyitókép: Mondo Duplantis rudat ugrik. Ebből a mondatból semmi sem hiányzik és lassan az ige is felesleges, de: a Sziléziai Stadionban, a lengyelországi Chorzowban agusztus 6-án. Fotó: Jakub Porzycki / NurPhoto via AFP
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Nemrég aratta élete legnagyobb győzelmét…
Nem volt leszakadva az élmezőnytől, de így is földöntúli bravúrnak számít, hogy megnyerte a versenyt.
Ilyen hibát még a magyar klasszis sem látott.
Molnár Attila nem jutott be a fináléba.
Pályafutása során harmadszor.
Armand Duplantis a harmadik kísérletére megugrotta a 630 centimétert.
„Egy rémálom az, ami a nagykárolyi karácsonyi vásárban történt” – mutatott rá Magyar Lóránd.
Volodimir Zelenszkij szerint „a világ nem gyakorol elég nyomást Oroszországra”.
