Így születnek a magyar aranyérmesek: olimpiai bajnokunk a Mandinernek lerántotta a leplet a hazai sikerreceptről
Szeptember 14-e a vívás világnapja. A sportág magyar legjobbjai három érmet is szereztek a párizsi játékokon.
Szilágyi Áron pályafutása immár teljes. A háromszoros olimpiai bajnok magyar vívófenomén Kairóban egyéni világbajnoki címet szerzett, ezzel az utolsó hiányzó rangot is elérte. A receptje pont ugyanaz mint a többi sportág valaha volt legnagyobbjainak. Tud mindent, amit lehet, és tudja, mikor melyik kell.
A háromszoros egyéni olimpiai bajnok Szilágyi Áron a friss egyéni világbajnoki címével a kardvívás minden említésre méltó egyéni aranyérmét megnyerte.
Hatvanhárom év és Kárpáti Rudolf óta pedig először magyar ez a kéz.
A világbajnokság előtt lehetett azon tanakodni, tud-e hiányozni egy háromszoros egyéni olimpiai bajnok pályafutásából bármi. Az ilyen kérdéseket Szilágyi vaskos falakkal választja el az automatikus válaszokért felelősön kívüli agyterületektől, főképp fontos verseny előtt, de a győzelem utáni nyilatkozataiból kiderül, neki magának szüksége volt erre a címre.
Szilágyi egész nap csodálatra méltóan vívott. Nehéz lenne kiemelni egy valamit, amin múlt a világbajnoki cím – és talán pont ezen múlik, hogy valaki el tud jutni a sportága évszázados távlatokban mért tetejére. Ha nincs mit egyértelműen kiemelni utólag, akkor nincs mi ellen készülni előzetesen. Aki mindent tud, azt nemigen lehet megfogni.
Erre, ha kiemelni nem is, kiragadni már lehet egy példát. A francia junior és U23-as Európa-bajnok Maxime Pianfetti élete eddig legjobb napjával az idegrendszerében és egészen virtuóz vívással a kezében érkezett Szilágyi ellenfeléül a döntőre. Az asszó elején olyan tusokat adott, amik edzésen is mutatványszámba mennek.
Majd kicsivel később:
Két hatalmas tus, a kardvívásban előforduló legszorultabb helyzetben: amikor a megszilárdult támadójoghoz jutó ellenfél kedvére rohanhatja le a vívót. Ebből szökött ki Pianfetti, egyszer egy barokkos, anime-filmbe kívánkozóan túlzó védéssel, másodszor egy századmásodpercre pontos közbeszúrással.
Szilágyi a világbajnoki döntő második felében ugyanebből a szorult helyzetből Pianfetti két bravúrmegoldását ötvözve próbálta kivágni magát. Egy közbevágással, ami ha esetleg (mint az alábbi esetben is) nem századmásodpercre, csak töredék-tizedmásodpercre pontos, úgy is vágáskényszerbe hozza a támadót – amit a mozdulat tervszerű folytatásával még mindig Áron megpróbál kivédeni.
Látszik Áron reakcióján, a mozdulat tulajdonképpen hibátlan. Mégsem sikerül: az edző, Decsi András mutatja mennyi híja volt. Az a nem egész egy centiméter, amivel Pianfetti megkarcolta Szilágyi vállát, vélhetőleg senki másnak nem fogta volna pártját, csak annak, akinek ilyen reflex-bűvészetek körül forog a Sorbonne Egyetem matematika szakán pallérozódó agya egy világbajnoki döntőben is.
A Fazekas Gimnázium matektagozatából a vívóvilágra szabadított Szilágyi csatazaj közben is azonnal felismeri, hogy ha valamiből a hibátlan sem elég, akkor más kell. Néhány tussal később Pianfetti megint támadhat, keresztül az egész páston. Áron ezúttal a leckéztetés helyett az iskoláztatást választja. Egy igazi klasszikust. Előreszegezi a kardját, felkínálva, hogy Pianfetti eltérítse a sportban meglehetős fájdalommal, élesben halállal fenyegető pengehegyet.
Pianfetti eltérítő csapásait Szilágyi a három dimenzió minden sarkát használva kikerüli. Ezzel megszerzi a támadás jogát és rezzenetlenül felszúrja ellenfelét.
Hogy születik-e még valaki, aki a legkülönfélébb akciókat egymás után sorra képes hibátlanul megvalósítani, és rögtön korrigálva is választ közülük? Nem tudni. Az biztos: magyar lesz, vagy sem, évtizedekig Szilágyi Áronhoz fogják mérni.
Nyitókép: Szilágyi Áron világbajnok Kairóban. Fotó: Augusto Bizzi / Nemzetközi Vívószövetség