Sanyi, rólad úgy nyilatkozott Bánhidi Ákos csapatedző és menedzser, hogy mazochisztikusan képes vagy elviselni a fájdalmat. Az oxigénhiányos állapot kínjait hogyan tudod ennyire a hétköznapok részévé tenni?
L. S. S.: Talán szerencsém is van, hogy általában később savasodom, mint mások. Szeretek extrán dolgozni, és a phjongcshangi olimpia előtt még vasárnap is elmentem kocogni és pluszban dolgozni kicsit. Úgy vagyok vele, hogy van az a fájdalom, ami már pokoli, de lehet szeretni, mert tudom, hogy előrevisz, mert fejlődöm tőle, és nem csupán tűrőképességben. Az öcsém viszont képes a legváratlanabb pillanatokban robbantani, elképesztő sebességre gyorsul, mint akit puskából lőnek ki.
L. S.: Elfogadtam, hogy ma már nem a darálásról szól az edzés, hanem az individuum az első. Lehet, hogy a leghamarabb vagyok fenn a jégen, de az is előfordul, hogy előbb le is jövök, mint Sanyi, mert nekem valószínűleg bizonyos dolgokból mást kell adagolni, mint neki. Ő többet biciklizik, én többet futok a kardioedzéseken, és főként hegynek felfelé; ez is személyre szabott munka.
Hiába a különbözőség a hétköznapokon, ha együtt vagytok egy döntőben, azt mondják: demoralizáló az ellenfeleknek az a fölény, amit ketten képesek vagytok összerakni.
L. S. S.: Egyéniben rólam bebizonyosodott, hogy akkor vagyok eredményesebb, ha Ádó is a pályán van, de mindent megteszek azért is, hogy őt helyzetbe hozzam. Képesek vagyunk úgy zárni a szögeket és úgy taktikázni, hogy mindegy, melyikünk végez az élen, csak Liunak hívják.
Ez úgy hangzik, mint valami családi útravaló.
L. S.: Az is. Mindig úgy engedtek el minket otthonról, hogy mindegy, ki végez előrébb, csak segítsük egymást, és ha Liu nyer, akkor úgyis a családban marad. Számos motiváló dolgot hozunk a szüleinktől. Apukánk Kínában festőművészként végzett, az ő rajzkészsége például segített az első tetoválásaink megtervezésében. A szüleink Magyarországon találkoztak, s noha elváltak, és édesapánk Németországban él, szoros a kapcsolat. Fontos nekünk a tetoválás mint kifejezési forma, szeretjük megmutatni a legújabb alkotásokat. Többnyire emlékeket őriznek, vagy inspirálnak minket valamiféle üzenettel, mint például a „fájdalom nélkül nincs haszon” felirattal.