Betűkkel jóval nehézkesebb visszaadni azt a földi poklot, ami Londonban elszabadult a labdarúgás egyik legszentebb ünnepén, a kontinensviadal aranymeccsén, beszéljenek inkább újra a képkockák. A fülemben hallom Bangóné szavait, mert igen, olyan erősek:
És az angol drukkerek gyűlöletcunamija rémlik, ahogyan a legkülönbözőbb platformokon nekiestek Marcus Rashfordnak, Jadon Sanchónak és Bukayo Sakának, a három fekete játékosnak, amiért rontottak az Eb-döntő tizenegyespárbajában? Hogy erről a brit véleményformálók igyekeznek elterelni a figyelmet? Naná! Hogy Nego Loickal, a mi Lajosunkkal hasonló előfordulhatna Magyarországon? Aligha. A különbséget zongorázni lehet, és erre mi, magyarok büszkék lehetünk.
Ezek után álnaiv kérdés: a mindig mindenen felhorkanó ilyen-olyan nemzetközi szervezet, jogvédő,
főállású rettegő melyik irányba nézett, amikor a német hatóságok bűnözőként kezelték a magyar szurkolókat