Tökéletlen, de életszerű válogatottak az európai fociban

A foci – teltházak tanúsítják, nem érdektelen – megoldása az időbeni szétválasztás. Mind a válogatottak, mind a klubcsapatok évtizedekig egy jól körberajzolható stílus megtestesülései, míg az egyes 90 perceket éppen az dönti el, a két fél ettől az alaptól mikor és hogyan tér el.

A stílus mellett néha maga az ember is állandó – kevesen lepődtek meg az önnön nagyszerűségükbe beleszédülő franciákon a nyolcaddöntőben –, de maradjunk most a játékbeli önazonosságnál. Aminek számtalan példája közül a legszembeötlőbb az idei EB-n Spanyolország volt. Teljes elkötelezettség a labdatartás mellett. Mint egy bő évtizede. Még három keretet ki tudtak volna állítani ugyanilyen hibátlan technikai képzettségű játékosokból. Mint mindig. Viszont egyetlen olyat sem, amiben ne tátonganának hatalmas hiányok. 

*

Mint szinte bármelyik csapatnál. A spanyoloknál például nincs, ki berúgja a támadásokat, se ember arra, hogy kirúgja az ellentámadásokat – míg az éken és a középhátvéden kívül a középpályára és mindkét oldalvonal mellé létszámon felül vannak. Ha H-alakú pályán játszanák a labdarúgást, Spanyolország feltartóztathatatlan lenne. Vagy ott vannak az olaszok és a hollandok: féloldalasan, igazi csatár nélkül. Vagy a középpályán részleges megoldásokra kényszerülő Belgium. Még a legmélyebb kerettel bíró franciáknál is kilóg a szélsőhátvéd poszt.

Ezeket a lyukakat, horpadásokat a ma már szinte teljes nemzetközi szabadrablást engedő klubátigazolások ütötték. A nagy klubokat sosem kényszerítette semmi, hogy minden posztra legyen saját nevelésű emberük. Ahová nincs, vesznek úgyis. Mára viszont alig szabályozott, hogy országon belül kell-e találniuk, így nem alakul ki egy természetes leosztás az alsóbb szinteken. 

Minden kis klub ugyanis olyan focistát képez, amiről úgy látja, tíz év múlva értékesíthető lesz. Ha a piac nem véges, és a határtalan focivilágban lehet majd eladni a játékost, úgy a közel azonos gyerekanyagból, közel azonos háttértudással – tehát országon belül – hasonló döntésekre jutnak. Ezt az egy-kaptafát a válogatott keretek sínylik meg – egy burkon, egy bőrön belül a részek specializálódni kezdenek, az összhatékonyság nő, míg az egyes szervek önállóan életképtelenné válnak.

A válogatott tornák nézői ezzel egyébként nem járnak olyan rosszul. Az összhatékonyság csúcsán ülő klubok BL-meccsein hibátlanra faragott kőóriások feszülnek egymásnak. Ami a legritkább esetben olyan fordulatos és átélhető, mint az EB egyenes kiesés szakaszának zöme volt a hibáikat szégyenlősen-átlátszóan takargató nemzeti csapatokkal.

*

Mindeközben lehet, épp most mozdult meg valami alapvető a fociban. Hiszen az állandóság és a változás megszokott viszonyát éppen a két döntős fordította meg; szakítottak az évtizedek óta megszokott játékstílusukkal, az újhoz viszont ragaszkodtak az összes meccsen belül. Az olaszok vidáman és megengedőbben, az angolok szögletesebb arccal, konokul – mert a stílushoz ragaszkodás stílusában változatlanul döntő: az ember.