
Tökéletlen, de életszerű válogatottak az európai fociban
A sport, ha nem hasonlítana az élethez, érdektelen volna. A sok közös alapkérdésük egyike, hogy miként egyeztethető össze az állandóság és a változás.
A foci – teltházak tanúsítják, nem érdektelen – megoldása az időbeni szétválasztás. Mind a válogatottak, mind a klubcsapatok évtizedekig egy jól körberajzolható stílus megtestesülései, míg az egyes 90 perceket éppen az dönti el, a két fél ettől az alaptól mikor és hogyan tér el.
A stílus mellett néha maga az ember is állandó – kevesen lepődtek meg az önnön nagyszerűségükbe beleszédülő franciákon a nyolcaddöntőben –, de maradjunk most a játékbeli önazonosságnál. Aminek számtalan példája közül a legszembeötlőbb az idei EB-n Spanyolország volt. Teljes elkötelezettség a labdatartás mellett. Mint egy bő évtizede. Még három keretet ki tudtak volna állítani ugyanilyen hibátlan technikai képzettségű játékosokból. Mint mindig. Viszont egyetlen olyat sem, amiben ne tátonganának hatalmas hiányok.
Miközben Ön ezt olvassa, valaki máshol már kattintott erre:
A leírtak alapján egyértelmű, hogy kit fognak választani Magyarországon – sorsfordító kanyarhoz érkezett a Fidesz és a Tisza versenye

*
Mint szinte bármelyik csapatnál. A spanyoloknál például nincs, ki berúgja a támadásokat, se ember arra, hogy kirúgja az ellentámadásokat – míg az éken és a középhátvéden kívül a középpályára és mindkét oldalvonal mellé létszámon felül vannak. Ha H-alakú pályán játszanák a labdarúgást, Spanyolország feltartóztathatatlan lenne. Vagy ott vannak az olaszok és a hollandok: féloldalasan, igazi csatár nélkül. Vagy a középpályán részleges megoldásokra kényszerülő Belgium. Még a legmélyebb kerettel bíró franciáknál is kilóg a szélsőhátvéd poszt.
Ezeket a lyukakat, horpadásokat a ma már szinte teljes nemzetközi szabadrablást engedő klubátigazolások ütötték. A nagy klubokat sosem kényszerítette semmi, hogy minden posztra legyen saját nevelésű emberük. Ahová nincs, vesznek úgyis. Mára viszont alig szabályozott, hogy országon belül kell-e találniuk, így nem alakul ki egy természetes leosztás az alsóbb szinteken.
Minden kis klub ugyanis olyan focistát képez, amiről úgy látja, tíz év múlva értékesíthető lesz. Ha a piac nem véges, és a határtalan focivilágban lehet majd eladni a játékost, úgy a közel azonos gyerekanyagból, közel azonos háttértudással – tehát országon belül – hasonló döntésekre jutnak. Ezt az egy-kaptafát a válogatott keretek sínylik meg – egy burkon, egy bőrön belül a részek specializálódni kezdenek, az összhatékonyság nő, míg az egyes szervek önállóan életképtelenné válnak.
A válogatott tornák nézői ezzel egyébként nem járnak olyan rosszul. Az összhatékonyság csúcsán ülő klubok BL-meccsein hibátlanra faragott kőóriások feszülnek egymásnak. Ami a legritkább esetben olyan fordulatos és átélhető, mint az EB egyenes kiesés szakaszának zöme volt a hibáikat szégyenlősen-átlátszóan takargató nemzeti csapatokkal.
*
Mindeközben lehet, épp most mozdult meg valami alapvető a fociban. Hiszen az állandóság és a változás megszokott viszonyát éppen a két döntős fordította meg; szakítottak az évtizedek óta megszokott játékstílusukkal, az újhoz viszont ragaszkodtak az összes meccsen belül. Az olaszok vidáman és megengedőbben, az angolok szögletesebb arccal, konokul – mert a stílushoz ragaszkodás stílusában változatlanul döntő: az ember.






