Miért nehéz elfogadni a nemenkénti versenyzést?

"A sport világa többek között azért csodálatos, mert talán ez áll legközelebb a tiszta meritokrácia eszményéhez. Ha már felhúztad a kesztyűt, és beléptél a szorítóba, onnantól nem számít, hogy ki fia-borja vagy, csak a tehetséged és szorgalmad által elért, az adott pillanatban produkált teljesítményed az, ami végül a győzelmet eredményezi. Ezt az is mutatja, hogy míg például befektetési bankárok közül csak kevesek, addig a focisták, kosarasok, ökölvívók és atléták közül rengetegen jöttek a  mélyszegénységből.

Ezt a teljesítményalapú szabad versenyzést a sport története során kevés esetben korlátozták, és szinte kizárólag csak akkor, ha ennek a természetből fakadó értelme volt. Ilyen például a küzdősportok terén a súlycsoportok bevezetése, hiszen természetszerűen értelmetlen volna két nagyban különböző testalkatú embert versenyeztetni egy olyan sportban, ahol a testsúly ennyire sokat számít. De ez a helyzet az életkor és nyilván a férfiak és nők kapcsán is.

Sőt a sporttörténelem kezdetén az sem volt egyértelmű, hogy a női test alkalmas-e a sportolásra, pontosabban fogalmazva az élsport romboló hatása és szükségszerű terhelése sokak szerint nem volt kívánatos a hölgyek számára. A XX. század elejétől kezdve azonban a nők is mind szabadabban vettek részt különböző versenyeken. Először főleg a könnyűatlétikai számokban, úszásban, futásban versenyeztek. Az olyan terhelő anaerob sportokban való részvétel, mint a súlyemelés, a XX. század végéig váratott magára. Persze a mai napig találhatunk olyan érdekességeket, mint hogy a birkózásban például csak szabadfogásban indulhatnak a lányok. Bár nagyszerű női kajakosok már régóta vannak, kenuba mégiscsak a 2020-as tokiói olimpián térdelhetnek először a hölgyek. Ennek a szakágnak a hiányát például kimondottan a nők egészségének védelmével indokolták, de a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem nézte jó szemmel, hogy az olimpiai részvétel terén amúgy is pengeélen táncoló szakág ennyire „diszkriminatív” legyen. Ez vezetett aztán az olyan megmosolyogtató jelenetekhez, mint amikor a 2010-es poznani világbajnokságon, a debütáló női kenu versenyszám résztvevőinek már a rajtgépbe való beállás is komoly gondot okozott.

A szertornában is megkülönböztetünk férfi és női tornaszereket, az utóbbiak kialakulásában egyértelműen közrejátszott a rajta végzendő gyakorlat könnyebbé tétele a hölgyek számára. A felemáskorlátot az 1920-as években fejlődésnek induló női torna számára a párhuzamos korlátból alakították ki, mert ez jobban megfelelt a női testalkatnak. De az erőelemeket egyik legjobban hangsúlyozó gyűrűt sem használták soha a lányok – 1950-ig ennek a szernek is kísérleteztek a női alternatíváját jelentő lengőgyűrűvel. A női küzdősportok a mai napig megosztják a tévénézőket, sokan nem szívesen nézik hölgyek ilyen jellegű küzdelmeit: a durva sérülések ugyanis sajnos őket sem kerülik el. Nicola Adams, a női ökölvívás első, 2012-es olimpiai bajnoka orvosi javaslatra a múlt héten bejelentette visszavonulását, miszerint a további versenyzéssel súlyos, maradandó látáskárosodás fenyegeti.

Az tehát már a kezdetek óta mindenki számára egyértelmű volt, hogy a nők nem versenyezhetnek a férfiakkal együtt, mert az az előbbiek számára olyan hátrányt jelentene, ami javarészt értelmetlenné tenné egyáltalán a sportban való részvételüket. A férfi és női nem közti alapvetői biológiai különbség tehát túlmutat a puszta fizikai adottságok és a tehetség természetes diverzitásán, itt ratio naturalis különbségtétel szükséges. És ezzel sokáig mindenki boldog is volt, valamint a különbségtétel létalapja sem ingott meg. Eddig. Nagyon kevesen kérdőjelezték meg azt, hogy az adott sportág legnagyobb női alakjai továbbra sem versenyezhetnek együtt férfi sporttársaikkal. Ezzel kapcsolatban vált két éve felkapott sztorivá, hogy az amerikai NPR rádió sporthoz nem túlságosan értő, lelkes-progresszív riporternője a legendás teniszikon John McEnroe-t arról kérdezte,

hiszen eredményei szerint sokkal jobban dominálja a női teniszt, mint bárki valaha a férfiteniszt. Erre még a mára megbolondult, mizogíniával nem vádolható McEnroe azt mondta, hogy azért nem, mert Serena a férfiak között kb. a 700. legjobb lehetne csak. De gyorsan azt is hozzátette, hogy bár erre még nem volt példa, nem tartja elképzelhetetlennek, hogy valamikor lesz olyan női sportoló, aki a férfiak között is a legjobb tud lenni. Egyrészt sok teniszszakértő szerint valószínűleg inkább az 1000. hely környékén lenne Serena, nagyjából a junior férfiteniszezők élvonalában, másrészt ő maga is jót nevetett ezen az összehasonlításon egy korábbi Letterman-showban. A feminista hisztikkel nem szűkölködő világsztár saját elmondása szerint is külön sportnak tartja a női és férfiteniszt, egy erősebb férfiteniszező ellen pedig biztosan 6-0; 6-0-ra veszítene, legfeljebb 10 perc alatt. Hogy a jövőben ez megváltozik-e, nyilván utópisztikus találgatás, de ettől még Serena Williams biztosan a valaha volt legjobb női teniszező marad. 

Érdekes, hogy a hagyományos értelemben vett fizikai adottságokat talán kevésbé igénylő sakkban nyilvántartanak férfi, azaz abszolút és női, azaz megkülönböztetett ranglistát is, és a legjobb női sakkjátékosok a férfi ranglistán is szerepelnek. Minden cím nyitott mind a férfiak, mind a nők számára, de vannak csak nőknek szóló címek. Ez azért van, mert bár a jelenlegi legjobb női játékos Yifan Hou a férfi világranglista igen előkelő 85. helyén áll, indokolt a nők a külön díjazása, nyilvántartása. Polgár Judit, a valaha volt legjobb női sakkozó keveredett vitába 2015-ben Nigel Short brit sakkbajnokkal, aki azt állította, a lányok azért sakkoznak átlagosan gyengébben a férfiaknál, mert az agyuk másképpen van összerakva. A 2700 Élő-pontos szupernagymesteri határt nőként egyedül átlépő Polgár Judit szerint bár „a férfiak és nők különböznek, eltérő gondolkodási móddal és küzdelemmel elérhetőek ugyanazok az eredmények”. Ezt az egyébként érdekes elméleti kérdést aztán a média hamar felkapta, és sikerült bunkó provokációvá, valamint értelmetlen szexista vádaskodássá degradálnia. Polgár Judit példája azért érdekes, mert már kisgyermekkora óta tudatosan a csúcsteljesítményre volt nevelve, és azt is elmondhatjuk, hogy neki semmilyen nemek közti megkülönböztetést, hátrányos társadalmi körülményt nem kellett elszenvednie. Ez az ő esetében látványos sikert és számos rekordot eredményezett, egy női sakkozó sem került ilyen közel a férfi élvonalhoz. De tény marad, hogy a sakk főleg a férfiak sportja, a nagymesterek csupán két százaléka nő, így a külön női díjak fenntartása egyelőre bőven indokolt.

A legtöbb nő által is kívánatosnak tartott és sokáig természetesnek vett nemi különbségtételt a sportban ma számos fronton éri támadás. Az anabolikus szteroidok megjelenésével már a leginkább gátlástalan sportorvosok már a 80-as évektől kezdve kezdték „javítgatni a természet hibáit” a női sportolók férfivá doppingolásával. Ezek a szerek ugyanis pont azt a tesztoszteront pótolták a nők szervezetében, amely a férfiak magasabb termetéért, nagyobb izomtömegéért, erősebb csontjaiért és teljesítőképesebb szerveiért felel.

A XXI. századnak azonban még e borzalmas történeten is sikerült csavarni egyet, megjelentek azok a biológiai férfiak, akik nemváltó műtétük után a női sportolók között versenyeznek. E a gyanú árnyéka elsőként a dél-afrikai Caster Semenya kétszeres olimpiai bajnok és világbajnok atlétára vetült, aki férfias külseje és – mint később kiderült – rendhagyóan magas tesztoszteronszintje miatt váltotta ki a Nemzetközi Atlétikai Szövetség vizsgálatát. A nemi vizsgálatot követően azonban megkapta az engedélyt, és azóta újra olimpiai bajnok lett.

Az USA középiskolai atlétikai bajnokságában 2017-óta azonban már nem foglalkoznak a versenyzők biológiai nemének meghatározásával: férfinak született gyermekek, akik magukat nőként azonosítják, elindulhatnak a lányok versenyszámaiban is. Az ezzel kapcsolatos társadalmi vitát Alanna Smith connecticuti női atléta panasza váltotta ki tengerentúlon, aki sokáig sikeres versenyzőnek számított, de aztán könnyedén legyőzték őt az állami bajnokságban elinduló – valójában férfi – versenyzőtársai. De idén októberben védte meg Master’s világbajnoki címét a szintén transz McKinnon kanadai kerékpáros. Mikor versenytársai felemelték a hangjukat az igazságtalan előnyével szemben, a következőképpen reagált: „Ez a kérdés nem a sportteljesítményről, hanem a jogaimról szól. Az nem fontos, hogy a transznemű férfiak nyerik-e a női számokat az olimpián. Inkább a velünk szembeni méltányosság és jogaink tiszteletben tartása a lényeg.” 

A nemváltás jelenségének megítélését félretéve is láthatjuk, hogy mindez a sportban elképesztően káros. Már persze, ha valakit továbbra is a teljesítmény érdekel a sportban. Ennek semmi köze nincs az emberek magánéletéhez vagy jogaihoz, itt pusztán arról a tudományos tényről van szó, hogy a férfiak biológiai teljesítőképessége minden esetben behozhatatlan előnyt nyújt számukra a női sportolókkal szemben. És ez még akkor is igaz, ha az előbbiek női hormonokkal kezelik magukat. Kutatások igazolják, hogy az ilyen kezelések nem változtatják meg jelentős mértékben a sport esetén releváns fizikai adottságokat. Ha valaki modern, és aggódik a nők lehetőségeiért a sportban, annak ez figyelmeztető jel lehet, mert bármennyire is így tűnik, a mai világban a két nem nem fog egybemosódni. Amíg valaki kettős X-kromoszómával születik, nem fogja 10 másodperc alatt futni a 100 métert. Ami most kezdődött, az pedig a nők sporteredményeinek profán elrablása."

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.