Paterson karácsonya

Hajnali négykor éktelen robajra ébredek. Nem tudom eldönteni, hogy álmodtam vagy valóban hallottam. Mintha a robaj még az álomban kezdődött volna, aztán valahogy mégis átnyúlt a valóságba. Tényleg nem tudom. Mert mire mindez végigfut az agyamon, újra csend lesz. Mélységes, téli csend. 
De mivel a feleségem is felébredt a robajra, valószínű, hogy nem álmodtam.

Talán az egyik cserfa dőlt ki a kertben. Erre a gondolatra összeugrik a gyomrom. Volt már ilyen, igaz, az egy májusi felhőszakadás után történt. Akkor az egyik dupla törzsű cserfa dőlt ki. Amikor felvágtuk láncfűrésszel, úgy tört elő a víz a törzséből, mint amikor megnyitom a csapot a fürdőszobában. Tényleg mintha a szemem előtt vérzett volna el. Most viszont tél van, a fák hibernálták magukat, életfunkcióikat visszavonták valahová. Hová? Van egy fának szíve? Ilyesmik jutnak eszembe, ebből is látszik, hogy nem vagyok még egészen ébren.

Kimegyek a kertbe, körülnézek. A háztető északi oldaláról csúszott le a hó, az okozta a robajt. Egyben lejött a tetőről. Vajon minek a hatására indult meg a hótömeg hajnali négykor, ráadásul egyben? Biztosan van rá valamilyen magyarázat, a hőmérséklet emelkedése és a havazás után érkező eső válthatta ki a hócsuszamlást. Egyszerű fizika. Mégis úgy nézem a fal tövében felgyűlt hótömeget, mintha valamilyen csoda szemtanúja lennék. Érzem az esti három korsó sört a fejemben. Pedig ennyi sörtől igazán nem kéne másnaposnak lennem. De ahogy öregszem, egyre kevésbé bírom az alkoholt. Már emiatt az igazán nevetséges mennyiség miatt is tiltakozik a szervezetem.