Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Hajnali négykor éktelen robajra ébredek. Nem tudom eldönteni, hogy álmodtam vagy valóban hallottam. Mintha a robaj még az álomban kezdődött volna, aztán valahogy mégis átnyúlt a valóságba. Tényleg nem tudom. Mert mire mindez végigfut az agyamon, újra csend lesz. Mélységes, téli csend.
De mivel a feleségem is felébredt a robajra, valószínű, hogy nem álmodtam.
Talán az egyik cserfa dőlt ki a kertben. Erre a gondolatra összeugrik a gyomrom. Volt már ilyen, igaz, az egy májusi felhőszakadás után történt. Akkor az egyik dupla törzsű cserfa dőlt ki. Amikor felvágtuk láncfűrésszel, úgy tört elő a víz a törzséből, mint amikor megnyitom a csapot a fürdőszobában. Tényleg mintha a szemem előtt vérzett volna el. Most viszont tél van, a fák hibernálták magukat, életfunkcióikat visszavonták valahová. Hová? Van egy fának szíve? Ilyesmik jutnak eszembe, ebből is látszik, hogy nem vagyok még egészen ébren.
Kimegyek a kertbe, körülnézek. A háztető északi oldaláról csúszott le a hó, az okozta a robajt. Egyben lejött a tetőről. Vajon minek a hatására indult meg a hótömeg hajnali négykor, ráadásul egyben? Biztosan van rá valamilyen magyarázat, a hőmérséklet emelkedése és a havazás után érkező eső válthatta ki a hócsuszamlást. Egyszerű fizika. Mégis úgy nézem a fal tövében felgyűlt hótömeget, mintha valamilyen csoda szemtanúja lennék. Érzem az esti három korsó sört a fejemben. Pedig ennyi sörtől igazán nem kéne másnaposnak lennem. De ahogy öregszem, egyre kevésbé bírom az alkoholt. Már emiatt az igazán nevetséges mennyiség miatt is tiltakozik a szervezetem.