A Libakert

Az Edda slágere jár a fejemben: „egy szép napon, tudom, hogy elhagyom a várost”. Így teszek hát én is. Egy ideje már elvágyom abból, amit a nagyváros jelent. Ha a mindent behálózó sugárutakra s a rajtuk veszteglő autók hömpölygő tömegére mint valami hatalmas, véget nem érő tüntetésre gondolok, erős ellenállást érzek magamban. Ami egykor oly vonzó volt, attól most távolodom, helyét más veszi át. Hogy egyfajta érés ez, afféle lenyugvás vagy csak egyszerű változás, nehezen tudom eldönteni.

Pár éve kerített hatalmába az érzés: első intenzív hulláma a pandémia idején, az első lezáráskor ért el. Akkor éreztem igazán, hogy a város úgynevezett nyüzsgésénél a kert, a karnyújtásnyira lévő fák és madarak, a veteményes, a kutya jobban hiányzik. Ahhoz az idillhez képest, amit akkor, a járvány első időszakában s számunkra egy másik, alattomos betegség kezdődő kiteljesedése közepette is átélhettem, a lakás bezártsága, legyen az bármilyen szép és otthonos, egyfajta száműzetésnek érződött. Végül három év telt el az első felindulás és az exodus között.