Miért nem lesz amerikai támadás Grönland ellen?

Dánia katonai és politikai vezetése a napokban megerősítette: a dán hadsereg fegyverrel állna ellen egy esetleges amerikai katonai akciónak Grönland elfoglalására még akkor is, ha ez közvetlen konfliktust jelentene a NATO-szövetségesek között. A figyelmeztetés hirtelen ötlet, azonban egy máig hatályos 1952-es királyi rendeleten alapul, amely a második világháborús német megszállás traumájára válaszul született, és automatikus fegyveres ellenállást ír elő bármilyen (akár hadüzenet nélküli) támadás esetén.  

A dán figyelmeztetés közvetlen előzménye az volt, hogy a Fehér Ház ismét egyértelművé tette: Grönland megszerzése továbbra is amerikai nemzetbiztonsági prioritás, a hadsereg alkalmazása pedig a cél elérése érdekében az elnök egyik lehetséges opciója. A kijelentés éles európai reakciókat váltott ki: hét európai ország – Franciaország, Németország, Olaszország, Lengyelország, Spanyolország, Nagy-Britannia és Dánia – közös nyilatkozatban állt ki a dán–grönlandi szuverenitás mellett, Macron elnök pedig jelezte, hogy Németországgal és Lengyelországgal együttműködve már konkrét forgatókönyveken dolgozik arra az esetre, ha az Egyesült Államok beváltaná a fenyegetéseit. (Mint kiderült, azzal az európaiak is tisztában vannak, hogy az amerikai hadsereg ellen még valamennyi tagállam haderejének bevetése esetén sincs esélyük, ám Grönlandra állandó erőt telepítenének – elrettentés gyanánt.) Mindez egyáltalán nem érdekli Trumpot, aki pontosan tisztában van vele, hogy a szavakon kívül Európa semmilyen komolyan számításba jöhető módon nem tudja megakadályozni tervének kivitelezését. Az elnök ráadásul vérszemet kapott a sikeres venezuelai akciótól, így várhatóan óriási lendülettel veti bele magát geopolitikai céljainak küzdelmébe – ha kell, Grönland megvásárlását, ha kell, büntetővámokat, ha kell, katonai intervenciót ígérve, az éppen aktuális helyzetnek megfelelően. 

Washingtonban ugyanakkor éppen a hangnem finomítására törekednek. Marco Rubio külügyminiszter a kongresszus előtt arról beszélt, hogy az Egyesült Államok természetesen az utolsó lehetőségként tekint a fegyveres beavatkozásra, inkább megvásárolná Grönlandot. A háttérben azonban ott áll az az 1951-es amerikai–dán védelmi megállapodás, amely széles körű amerikai katonai jelenlétet engedélyez a szigeten. A hidegháború idején az Egyesült Államok mintegy ötven bázist és radarállomást üzemeltetett Grönlandon, mára ez egyetlen létesítményre, a Pituffik bázisra szűkült, nagyjából 150 amerikai katona jelenlétével. A jogi feltétel ettől függetlenül létezik arra, hogy az USA nagyobb katonai erőt küldjön a szigetre.  

Nem ez lesz a megoldás 

A katonai beavatkozás esélye ugyanakkor minimális, és valóban pusztán utolsó utáni lehetőségként szerepel a listán. Annak hangoztatása inkább a kommunikációs háború titkos ásza, ami bizonyos szempontból még kapóra is jön a háborús fenyegetettség hisztérikus ismételgetésébe belekövesedett és a hadiipart középpontba állító európai vezetőknek.  

Trump tisztában van azzal, hogy egy katonai lépés Grönland ellen gyakorlatilag politikai és alkotmányos összeomláshoz vezetne – de legjobb esetben is végzetesen meggyöngítené a támogatottságát. Grönland nem Venezuela, egy támadás Dánia mint NATO-szövetséges ellen még az amerikai vezérkarban is olyan megosztottságot teremtene, ami tömeges lemondásokkal járna. A kongresszusban már nem is lenne kérdés (lásd a venezuelai beavatkozás folytatásának szenátusi elutasítását, amely kifejezetten kongresszusi jóváhagyást ír elő a katonai akciók folytatására), hogy Trump megkapja-e a törvényi felhatalmazást – a republikánusok többsége teljes bizonyossággal szavazna nemmel, a demokratákkal karöltve. Miután a törvényhozás megpróbálná korlátozni az elnök katonai jogköreit Grönland vonatkozásában, az ügy feltehetően a legfelsőbb bíróság elé kerülne – ahol az elnök elbukná azt.  

Végső esetben a törvényhozás és az igazságszolgáltatás összehangolt munkájával a 25. alkotmánykiegészítést is segítségül hívhatják. Az impeachment eljárással ellentétben ez alapján az elnököt cselekvésképtelenség miatt tudnák félreállítani – megalázó módon jelen esetben akár elmeállapoti indokokat hozva fel. Trump természetesen tisztában van mindezen következményekkel, ennek megfelelően a fegyveres beavatkozás lehetőségének hangoztatása a Fehér Ház részéről politikai nyomásgyakorlásnak sokkal inkább tekinthető, mintsem reális forgatókönyvnek.  

Az elnök célja azonban nem is az, hogy Dániától elvegye Grönlandot. Az egyértelmű irány inkább az, hogy Grönland maga mondja ki a függetlenségét, és úgy, „önként” olvassza be magát az Egyesült Államokba.  

Belső feszültségek 

Egy önálló, már nem európai szövetséges Grönlanddal Trump már képes lenne tárgyalni a sziget státuszáról, az amerikai katonai jelenlétről és természetesen az energiaipari lehetőségekről. Nem véletlen, hogy az amerikai hírszerzést máris az ottani függetlenségi mozgalom alapos feltérképezésére és befolyásolási kísérleteire állították rá. Az, hogy az Egyesült Államok szisztematikusan igyekszik éket verni Grönland és Dánia közé, eredményes próbálkozásnak bizonyul – igaz, ebben maguk a dánok és a grönlandiak akaratlanul is partnerei Washingtonnak.  

Vivian Motzfeldt grönlandi külügyminiszter a napokban már annak a lehetőségét vetette fel, hogy Grönland Dániát kihagyva, önállóan tárgyalhatna Washingtonnal. A kijelentés különösen érzékeny ponton találta el Koppenhágát,  

A felvetés közvetlen előzménye, hogy Marco Rubio amerikai külügyminiszter napokon belül háromoldalú találkozón egyeztet dán és grönlandi partnereivel, ami az első ilyen jellegű érdemi megbeszélés lesz Trump területi ambícióinak nyilvánosságra kerülése óta. Motzfeldt ugyan elismeri a jelenlegi jogi kereteket, és hangsúlyozza, hogy Grönland még nem szuverén állam, de azt is egyértelművé teszi: a sziget hosszabb távon saját külpolitikára törekszik, és addig is „a lehető legjobban előtérbe” akar kerülni a tárgyalásokon. 

Eközben a dán és grönlandi parlamenti kapcsolatok is feszültebbé váltak: a két törvényhozás külügyi bizottságának legutóbbi egyeztetése éles vitába torkollott, grönlandi részről ugyanis „neokolonialista módszerként” értékelték, hogy Koppenhága Grönlandról tárgyal anélkül, hogy a sziget politikusai ténylegesen részt vehetnének a döntésekben. Teszi mindezt ráadásul egy olyan társadalmi kontextusban, ahol a grönlandiak többsége támogatja a függetlenséget, de csak akkor, ha az gazdaságilag fenntartható, tekintettel arra, hogy a sziget jelenleg évente mintegy 700 millió dolláros dán támogatástól függ. Ez azonban már pénzügyi kérdés, vagyis éppen az a terület, ahol Trump a legotthonosabban mozog: az üzleti alapokra helyezett külpolitika.  

Mennyi a függetlenség kilója? 

Az amerikai kormányzat részéről az elmúlt időszakban érezhetően felgyorsult az a megközelítés, amely Grönland megszerzésének puha módszereit vizsgálja, közte egy olyan, politikailag rendkívül érzékeny elképzelés, amely közvetlen pénzkifizetésekkel próbálná rávenni a grönlandi szavazókat arra, hogy elszakadjanak Dániától, majd valamilyen formában az Egyesült Államokhoz közeledjenek. A Reuters által megszellőztetett információk szerint a Fehér Házban komolyan felmerült az ötlet, hogy fejenként 10–100 ezer dollár közötti egyszeri összeget ajánlanának fel a sziget mintegy 57 ezer lakosának, ami (a felső sávban) közel 6 milliárd dolláros összkiadást jelentene. Bár a konkrét mechanizmusok, jogi feltételek és politikai elvárások továbbra is homályosak, ez az elképzelés illeszkedik abba az amerikai gondolatmenetbe, amely szerint Grönland megvásárlása nem feltétlenül Koppenhágán keresztül, hanem közvetlenül a lakosság befolyásolásával történhetne meg – annak ellenére, hogy egyelőre mind a dán, mind a grönlandi vezetés következetesen hangsúlyozza: a terület nem eladó.  

A felmerülő lehetőségek között szerepel egy úgynevezett szabad társulási megállapodás (Compact of Free Association, COFA) is, amelynek az  

A megállapodás egy olyan szerződés, amelyben az adott országnak teljes szuverenitása van, de átengedi a külső védelmének és a biztonságpolitikájának a jogait az Egyesült Államoknak, miközben az amerikai fél gazdasági segítséget és védelmet nyújt cserébe. A megállapodásban részt vevő ország polgárai általában korlátlanul utazhatnak, dolgozhatnak és le is telepedhetnek az USA-ban, emellett különleges státuszuk miatt joguk van szolgálni az amerikai fegyveres erőkben is. Jelenleg (egyedülálló és stratégiailag kiemelt geopolitikai elhelyezkedésük okán) három szuverén állam áll ilyen szerződéses kapcsolatban Washingtonnal: a Mikronéziai Szövetségi Államok, a Marshall-szigetek és Palau. Bár Trumpot ez a lehetőség is komolyan foglalkoztatja, friss megszólalásaiban egyértelműen „Grönland tulajdonjogának megszerzéséről” beszél mint egyetlen, az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiájának megfelelő megoldásról.  

A Grönland körüli vita a látszattal ellentétben tehát egyáltalán nem egy konkrét katonai művelet reális lehetőségéről szól. Az Egyesült Államok területi ambíciói a nemzetközi rend megőrzési képességének indikátorává válik: a sziget jövője pontosan megmutatja, milyen korlátai vannak a multilaterális szövetségi rendszereknek akkor, amikor egy szuperhatalom éppen szuperhatalmi jellege miatt politikai, gazdasági, katonai és informális eszközökkel megpróbálja újrarendezni a viszonyokat. Ha Venezuela precedens volt az America First igazolására, Grönland esetleges annektálása a jelenlegi, haldokló világrend egyik utolsó mozzanata lesz. De nem egy újabb háború árán.  

*** 

Kapcsolódó: 

    
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.eu oldalon.    

 Nyitókép: Odd ANDERSEN / AFP