Az acélipar a világgazdaság 4 százalékát jelenti, mégis a szén-dioxidkibocsátás 11 százalékáért felel. A zöldacél viszont méregdrága, így 2030-ra az új gyárak csupán 36 százaléka lesz alacsony kibocsátású, és azok is gyakran szénalapú áramra támaszkodnak.
Az acélipar a globális gazdaság egyik alappillére, a teljes GDP közel 4 százalékát adja, mégis a világ üvegházhatásúgáz-kibocsátás 11 százalékáért felel, így a zöldátállás ebben az ágazatban alapvető fontosságú lenne a fenntarthatóság szempontjából. Az ismert kaliforniai energetikai think tank, a Global Energy Monitor (GEM) e hónap közepén kiadott jelentése szerint 2030-ra az új acélipari kapacitások csupán 36 százaléka épül alacsony kibocsátású elektromos ívkemencés (EAF) technológiára, csak éppen elmaradva a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) 37 százalékos céljától.
Ez persze még mindig nagyon kevés, hiszen ezek sem zöld-, hanem szénalapú erőművekből származó árammal fognak működni. Legfeljebb egy részük lesz kibocsátásmentes, azok is csak időszakosan, mert nem folyamatos a megújuló energia rendelkezésre állása – márpedig e kemencék fogyasztása óriási.
A „zöldítéshez” az újrafeldolgozási arányt is növelni kell – de ne szaladjunk ennyire előre!
Az Európai Unió szigorú klímacéljai – például a szén-dioxid-kvótakereskedelmi rendszer (ETS) és a határokon átnyúló szén-dioxid-korrekciós mechanizmus (CBAM) – nyomást gyakorolnak az iparágra, de a globális túltermelés nehezíti a fenntartható acélgyártás óriási beruházásainak megtérülését, főképp az említett elektromos kemencék bevezetését. Érdemes megjegyezni, hogy a dunaújvárosi vasműben is felmerült egy elektromos ívkemencére való beruházás, miután tavaly nyáron leállt az ottani nyersacéltermelés, de a Liberty Dunaújváros (korábban ISD Dunaferr) helyzete a közeljövőben aligha teszi lehetővé a fejlesztést.
Visszatérve a GEM tanulmányára: India a világ legnagyobb acéliparikapacitás-bővítője, amely a globális fejlesztések több mint 40 százalékáért (352 millió tonna/év) felel, míg Kína csupán 140 millió tonna/évvel számol. Az ország új kapacitásainak több a mint fele (200 millió tonna/év) szénalapú magasolvasztós technológiára épül, amely tonnánként 20-25 százalékkal több szén-dioxidot bocsát ki, mint a kínai átlag, így az indiai acélipar a leginkább karbonintenzív ágazatok egyike. Bár a fejlesztések volumene tavalyról idénre 258 millió tonnáról 352-re nőtt, csupán 8 százalék (28 millió tonna) van építés alatt, ami igen lassú előrehaladást jelez. Ez időt adhat a zöldtechnológiák térnyerésére, de a globális acélpiaci túltermelés és a gazdasági realitások ezt megnehezítik.
Astrid Grigsby-Schulte, a GEM projektvezetője szerint
India a globális acélipari dekarbonizáció terén fontos szereplő, mert ha nem fokozzák az erőfeszítéseiket a zöldacélgyártás irányába, az egész ágazat elmulaszthat egy mérföldkövet.
India szénalapú acéliparának bővítése az EU piacaira is hatással van, hiszen az olcsó, de környezetszennyező importacél – különösen a CBAM teljes bevezetése előtt – alááshatja a helyi gyártók zölderőfeszítéseit.
A GEM jelentése a Global Iron Ore Mine Tracker adatait is integrálja, amely a vasércbányászatot követi nyomon. Az utóbbi az acélgyártás alapanyaga, a kitermelt mennyiség 98 százaléka ebbe az iparágba kerül. Tavaly a globális termelés 2,059 milliárd tonna volt, ebből Ausztrália 43, Brazília 21 százalékot biztosított. E két ország megújulóenergia-potenciálja ugyan lehetővé teheti, hogy a zöldacélgyártás úttörőivé váljanak, de egyelőre nagyon messze vannak ettől. Ezzel szemben az EU élen jár az acélipar dekarbonizációjában, de a zöldátállás a kontinensünkön is számos akadályba ütközik.
Elvben segít, hogy az ETS és a CBAM szigorú szabályozása megdrágítja a magas kibocsátású importacélokat, így India termékei hosszú távon versenyhátrányba kerülhetnek. Ám
az EU célja, hogy az acéltermelés jelentős része zöldárammal működő EAF-ekre épüljön, viszont a GEM jelentése szerint még 37 százalékos EAF-arány elérése esetén is az elektromos acélgyártás hagyományos, nem megújulókból előállított, hanem gyakran szénalapú áramot használ.
A zöldenergia-források szeszélyes rendelkezésre állása és az ívkemencék óriási áramigénye miatt a valódi zöldacél aránya alacsony marad. Ráadásul az acél többi része továbbra is kokszolós, széntüzelésű kohókban készül, hiszen a 37 százaléknyi EAF-en túl a fennmaradó 63 százalék világszerte hagyományos acélmű marad.
Ám ha csak az EAF-ekat nézzük: a magas energiaárak tovább rontják az EU acéliparának versenyképességét. A gyártás energiaigényes, és a globális piacokon dúló árverseny, valamint a túltermelés miatt a kevéssé feldolgozott áruk szállítása csak extrém túlkínálat esetén gazdaságos. Ez az EU gyártóit még inkább kiszoríthatja a világpiacról, miközben az indiai és a kínai importacél árnyomása tovább nőhet. Az EU ezért szigorú vámokkal és támogatásokkal védi saját acéliparát, miközben a zöldtechnológiák bevezetésére ösztönzi a gyártókat.
Hazánk számára az acélipar zöldátállása inkább kihívás, mint lehetőség. A Worldsteel és az Eurofer adatai szerint
Magyarország éves acélfelhasználása 1,1–1,3 millió tonna között mozog, ebből az építőipar 400–500 ezer, a gépipar 150–200 ezer tonnát igényel.
A hazai nyersacéltermelés egyetlen megmaradt kohója, a Liberty Dunaújváros (korábban ISD Dunafer) tavaly nyáron leállította a nyersacélgyártást, míg Diósgyőrben már 2009-ben megszűnt a termelés. Ez hosszú távon – különösen vámháborúk vagy ellátási láncok szakadozása esetén – nemzetbiztonsági kockázatot jelent. A magyar gazdaság, amely erősen függ az acélfelhasználó ágazatoktól – például az autó- és az építőipartól –, kiszolgáltatottá válhat az importfüggőség növekedésével.
A dunaújvárosi folyékony fázis, azaz a nyersacél-előállító a meleghengermű feltehetően nem indulhat már újra. Ám a hideghengermű, amelynek a kapacitása évi 450 ezer tonna, alapvető fontosságú lehet a hazai acélipar részleges megőrzésében. Bár ez a létesítmény nem az olvasztási fázisra fókuszál, a működése csökkenthetné az importfüggőséget és stabilizálná az ellátást. Ehhez azonban állami és uniós támogatások, valamint kétoldalú államközi acélellátási megállapodások vagy tartalékolás szükségesek. Jó hír, hogy az EU zöldacélirányelvei elvben lehetőséget adnak a magyar acélipar újjáélesztésére, mivel az elektromos ívkemencés technológia, amelyet a magyar üzemek részben már alkalmaznak, előnyt jelenthet a CBAM követelményeinek teljesítésében.
Az európai acélipart gazdasági vihar rázza: a ThyssenKrupp 11 ezer állást áldoz fel a magas energiaárak és a kínai acéldömping nyomása alatt. A Dunaferr csődje is intő jel...
Kínában elszabadult az acélgyártás, a túltermelés lenyomja az árakat – az uniós ipar szenved, a Dunaferr jövője is bizonytalan.
A világ legnagyobb eszközkezelője elindította új alapját, amely a nehézipar zöldítésére fókuszál, miközben egy tonna acél gyártásának a CO₂-kibocsátása tovább nőtt, elérve a 1,92 tonnát.
A globális zöldforradalom fékezett üzemmódra váltott: a karbonsemlegesség céldátuma már nem 2050, hanem 2070. A befektetők megunták a startupálmokat, és a nagyvállalatokra tesznek, ahol a profit diktál. A pragmatizmus és a nyers számok felülírták a klímacélok romantikáját – derül ki a Goldman Sachs decemberi elemzéséből.
Világszerte eluralkodott a szén-dioxid-narratíva, amely szerint csak a kibocsátások folyamatos emelkedése okozza a klímaváltozást. Egy komoly iparág épült rá, kereskedelmi elszámolási rendszer, és többen nagy üzletet csinálnak belőle. Az ember megoldotta: egy kicsit fizet a kibocsátásért, és ugyanannyit, ha nem többet fogyaszthat. Nemrég Ned Nikolov és Karl Zeller egy tanulmányt tettek közzé, amely szerint a közelmúltban bekövetkezett felmelegedés nem a növekvő szén-dioxid eredménye.
Az ukrán elnök szerint ezek a támadások kihatnak az orosz hadvezetésre is.
Annyira kikészült attól, hogy a Tisza-adóról kérdeztem, hogy ismét egy posztot címzett számomra.
Dr. Hoppál Péter országgyűlési képviselő egy tanulságos videót osztott meg közösségi oldalán.
