Kína egygyermekes politikájának köszönhetően a négy haláleset nyolc családi vonalat oltott ki.
Jó hírnek tartja tehát azt, hogy Kína alacsony születési aránya miatt a posztheroikus szindróma megköti Peking kezét, hogy komolyabb cselekvésre adja a fejét a fenyegetésekkel szemben. Tekintettel e négy halálesetre adott túlméretezett reakciójára, miképp tudna megbirkózni azzal a 4000-rel, amely akár egy nap alatt is elveszhetne egy tajvani háborúban?
Mellesleg Irán is szenved a termékenységi válságtól. A legutóbbi adatok mindössze 1,7-et mutatnak, ami jóval a helyettesítési ráta alatt van. Ráadásul nyugtalanító számukra, hogy a születések többsége a kisebbségi népesség körében történt, nem pedig a perzsáknál. Teherán azonban hatékony orvosságot talált: felfegyverzi, kiképzi és finanszírozza a feláldozható arab milíciákat, miközben rendkívül óvatos a perzsa emberanyaggal.
A professzor úgy véli, hogy a posztheroikus szindróma kevésbé érinti Izraelt, mivel ez az egyetlen ország a világon, ahol még a világi, egyetemi végzettségű, hivatásszerűen foglalkoztatott, házas nőknek is átlagosan két vagy több gyermekük van, a vallásosoknál pedig átlagosan háromnál is több. Szerinte a magas termékenységi ráta az alapvető oka annak, hogy a zsidó állam nem lesz kénytelen feladni jelenlegi katonai terveit a harci veszteségek miatt. Ez különösen fontos, mert a háború rosszul indult, és a városi harcok több áldozattal járnak. Bár mindez fájdalmas a családoknak és a barátoknak, nem érinti a nemzetet úgy, mint ha a kínai vagy akár az iráni szinten lenne a termékenységi ráta.
Eközben a Nyugat többi része számára ezek az új, posztheroikus dilemmák felvetik azt a kérdést, amellyel senki sem hajlandó komolyan szembesülni: Miért tartanak fenn olyan hadseregeket, amelyeket soha nem vetnének be a harcokban?