Edward Luttwak szerint sem a Nyugat, sem az ellenségei nincsenek felkészülve a harcra. A professzor három évtizede alkotta meg a „posztheroikus hadviselés” fogalmát, amivel azt a jelenséget írta le, miszerint a társadalom az utóbbi időkben egyre kevésbé tolerálja a háborús áldozatokkal való szembesülést.
A szerző a Makronóm újságírója.
A fogalom akkor született, amikor Clinton elnök idején, 1993-ban az USA kivonult Szomáliából, miután egy sikertelen rajtaütésben 18 amerikai katona vesztette életét. Ekkorra már kialakultak a posztheroikus attitűdök – és nem csak a jómódú demokráciákban. Pár évvel azelőtt a Szovjetunió, amelynek tábornokai egykor szemrebbenés nélkül vették tudomásul katonáik tízezreinek elvesztését, kivonult Afganisztánból, miután közel egy évtized alatt 14 453 embert vesztett.
A posztheroikus jelenség nincs szoros összefüggésben valamely konkrét háborús cselekmény nagyságával, érdemeivel vagy annak hiányával.
Margaret Thatcher egész éjjel ébren maradt, és személyesen írt leveleket a Falkland-szigeteken elesett 255 brit katona családjának. Persze ezzel nem némította el a kritikusait, akik úgy érveltek, hogy Nagy-Britanniának soha nem lett volna szabad erőszakot alkalmaznia, még akkor sem, ha ez azzal járt volna, hogy Argentína elhódítja a területet.
Edward Luttwak igazoltnak látja elméletét, és szerinte négy évtized múltán még nyilvánvalóbb, hogy posztheroikus korban élünk.
Két éve Ukrajna egy olyan ellenséggel találta szemben magát, amely behívhatott volna akár kétmillió tartalékos katonát is, mozgósíthatott volna, besorozhatta volna akár a 18 éveseket is. De Putyin egyiket sem tette meg, tartva az orosz anyák dühétől, akik még a szovjet diktatúra alatt is sikeresen elérték az afganisztáni kivonulást.
Persze Kijev számára csak részben előnyösek az új posztheroikus szabályok, sőt, akár végső vereséget is hozhatnak. Bár megakadályozták a teljes körű orosz inváziót, egyúttal erősen gátolják a NATO képességét is, hogy segítse Ukrajnát.
Papíron a NATO-nak komoly hadserege van, de amikor Emmanuel Macron francia elnök februárban fegyverek és csapatok küldésére szólított fel Ukrajnába, a felvetése süket fülekre talált. Elsőként az olasz védelmi és külügyminiszter jelentette ki, hogy semmilyen körülmények között nem küldenek egyetlen katonát sem.
Ehhez hasonlóan, annak ellenére, hogy a Vörös-tengeren élő húszi kalózok súlyos gazdasági károkat okoztak az európai gazdaságoknak, csak az Egyesült Államok haditengerészete és a Királyi Haditengerészet válaszolt komolyan. Az olasz haditengerészet csak egy hajót küldött, pedig a legnagyobb károkat a Földközi-tengerről elterelt forgalom okozta. Ugyanez igaz a NATO légierőire is. Míg az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság bombázta a húszikat Jemenben, addig az európai légierő a földön maradt, még a szomszédos dzsibuti bázissal rendelkező franciák is.
Edward Luttwak szerint a nagy kérdés az, hogy miért. A minden eddiginél nagyobb népesség mellett miért egyre alacsonyabb az áldozatokkal szembeni toleranciánk?
Visszautal az 1994-ben felállított elméletére, amelyben leírta, hogy a történelem háborúit a „tartalék” fiúgyermekek vívták. Még a 20. század közepén is egy átlagos európai családnak több gyermeke volt. A mezőgazdasági háztartásokban az elsőszülött örökölhette a család földjét, egy másik előnyös módon házasodhatott, a harmadik választhatta az egyházat – vagy a háborút. Amennyiben nem tért vissza, a túlélőknek természetesen rettenetesen hiányzott, de nem roppantak bele, nem halt ki a család. Ma azonban, amikor az átlagos termékenység Európa-szerte kevesebb mint kettő – a 2022-es uniós átlag 1,46 volt –, és folyamatosan csökken, már nincs tartalék gyermek.
A professzor rámutat Kínára, ahol mára a termékenységi ráta 1,1-re csökkent. Bár Hszi Csing-pinget harcias embernek tartja, aki élvezi a Tajvan elleni háborúval való fenyegetést, érdekes módon 2020-ban nyolc hónapba telt, mire felfedte, hogy a kínai néphadsereg egy tisztje és három katonája halt meg az indiai ladaki határon folyó harcokban. A hivatalos gyász időszakában a négy családtagot átköltöztették, jóléti juttatásokat vagy jobb állásokat biztosítottak számukra. A tiszt feleségét, aki egy falusi iskolában tanította zongorázni a gyermekeket, a Xi’an Zenei Konzervatóriumba helyezték, és mellé egy új házat is kapott. Mind a négyen médiakampányok tárgyává váltak, amelyekben a legfiatalabbat filmszerűen jóképűnek, a tisztet pedig olyan lelkiismeretesnek mutatták be, aki a hideg Tibetben a katonái előtt ébredt, hogy meleg vizes palackokat készítsen nekik. Később a négy katonáról több országúti hidat neveztek el, hogy emlékeztessenek az áldozatukra.
Edward Luttwak szerint az ilyen intenzív megemlékezésre a demográfiában kell keresni a választ.
Kína egygyermekes politikájának köszönhetően a négy haláleset nyolc családi vonalat oltott ki.
Jó hírnek tartja tehát azt, hogy Kína alacsony születési aránya miatt a posztheroikus szindróma megköti Peking kezét, hogy komolyabb cselekvésre adja a fejét a fenyegetésekkel szemben. Tekintettel e négy halálesetre adott túlméretezett reakciójára, miképp tudna megbirkózni azzal a 4000-rel, amely akár egy nap alatt is elveszhetne egy tajvani háborúban?
Mellesleg Irán is szenved a termékenységi válságtól. A legutóbbi adatok mindössze 1,7-et mutatnak, ami jóval a helyettesítési ráta alatt van. Ráadásul nyugtalanító számukra, hogy a születések többsége a kisebbségi népesség körében történt, nem pedig a perzsáknál. Teherán azonban hatékony orvosságot talált: felfegyverzi, kiképzi és finanszírozza a feláldozható arab milíciákat, miközben rendkívül óvatos a perzsa emberanyaggal.
A professzor úgy véli, hogy a posztheroikus szindróma kevésbé érinti Izraelt, mivel ez az egyetlen ország a világon, ahol még a világi, egyetemi végzettségű, hivatásszerűen foglalkoztatott, házas nőknek is átlagosan két vagy több gyermekük van, a vallásosoknál pedig átlagosan háromnál is több. Szerinte a magas termékenységi ráta az alapvető oka annak, hogy a zsidó állam nem lesz kénytelen feladni jelenlegi katonai terveit a harci veszteségek miatt. Ez különösen fontos, mert a háború rosszul indult, és a városi harcok több áldozattal járnak. Bár mindez fájdalmas a családoknak és a barátoknak, nem érinti a nemzetet úgy, mint ha a kínai vagy akár az iráni szinten lenne a termékenységi ráta.
Eközben a Nyugat többi része számára ezek az új, posztheroikus dilemmák felvetik azt a kérdést, amellyel senki sem hajlandó komolyan szembesülni: Miért tartanak fenn olyan hadseregeket, amelyeket soha nem vetnének be a harcokban?
Az, hogy sok európai egység szolgált Afganisztánban és Irakban, egyáltalán nem bizonyít semmit, mert a legtöbb esetben a kormányaik gondoskodtak arról, hogy ne alkalmazzák őket járőrözésre vagy támadásokban, csak óvatos akciókra szorítkoztak a megerősített bázisaik közelében. Legalább egy NATO-kormányról tud, amely titkosszolgálati ügynököket küldött, akik lefizették a helyi tálibokat, hogy a járőrök zavartalanul továbbhaladhassanak.
Ami az ENSZ libanoni békefenntartó erejében (UNIFIL) szolgáló európai csapatokat illeti, szerinte meg sem próbálták a Hezbollahot a határtól távol tartani, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen UNIFIL-zászlóalj sem volt hajlandó felvállalni a konfliktust.
Úgy véli, hogy Európa-szerte egész katonai intézmények játszanak össze, hogy fenntartsák azt az illúziót, hogy képesek harcolni. Ez alól csak ritka esetekben talált kivételt, például Nagy-Britannia összezsugorodott, de még mindig harciasak a fegyveres erői. Bizonyos mértékig ugyanezt elmondható Oroszországról és Kínáról is. Szerinte a jelenlegi posztheroikus korunkban mindenkinek felül kell vizsgálni a valódi erőviszonyokkal kapcsolatos számításait.
Edward Luttwak professzor stratéga és történész, aki a nagy stratégiákkal, geoökonómiával, hadtörténettel és nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozik.
Kapcsolódó:
Címlapfotó: MTI/EPA/Ukrán elnöki sajtószolgálat
A francia elnök szerint „Irán számos katonai képességét megsemmisítették” az amerikaiak és az izraeliek, de a dúsított urán kérdése továbbra is megoldatlan.
Az ukrán társadalomban egyre erősebb az igény az elit megújulására.
A fogyasztók terheinek mérséklése érdekében az előző kormány március 9-én védett üzemanyagárakat vezetett be, így a lakosság a benzin literjét 595 forintért, a dízel literjét pedig 615 forintért tankolhatja.
Most minden azon múlik, mennyire lesz tartós az iráni-amerikai megállapodás. Ha tényleg vége a háborúnak, az a magyar gazdaságra, így a forintra nézve is nagyon jó hatással lehet, de más területeken is megérezhetjük a döntés következményeit, így például az üzemanyagáraknál.
A 80 dolláros határt feszegeti, ám a bizonytalanság most nagyobb, mint a háború előtt – mondta a Mandinernek Sebestyén Géza.
„Svájc teljes mértékben elkötelezett az ügyben” – közölte a svájci külügyminisztérium.
Az ukrán elnök sürgette az uniós vezetőket, hogy gyorsítsák fel Ukrajna európai uniós csatlakozási folyamatát.
A holtankoljak.hu adatai szerint a 95-ös benzin jelenlegi átlagára 592 forint/liter, a gázolajé 614 forint/liter, így mindkét üzemanyagfajta átlagára a védett ár alá esett.
