A hitelességi interregnum időszakában elszabadul a politikai és a gazdasági káosz. Kivételesen taktikusak azok az országok, amelyek kimaradnak belőle.
Minden rend – így a globális vagy regionális geopolitikai is – az azt kialakító személyek, államok hitelességén múlik. A határozott, jól magyarázott irányok teszik a kialakítandó szabályokat elfogadhatóvá mások számára, olyanná, amilyenbe bele lehet illeszkedni, egyfajta szimbiózist létrehozva az alkotójával.
Ha egy nagyhatalom hitelessége megkérdőjeleződik, akkor a szövetségesei elfordulnak az addigi szabályalapú rendszertől, megnyitva az utat egy olyan instabilitás előtt, amelynek a megakadályozására egykor létrejött a rend.
Így bolondozunk az idővel, és a bölcsek szellemei közben a felhőkön ülnek és nevetnek rajtunk.” (William Shakespeare)
A hatalom önmagában nem elegendő a hitelesség felépítéséhez. A rendet létrehozó államnak szüksége van a bizonyítás által megalkotott hitelességre: a szabályrendszerét önmagára nézve is kötelezőnek kell tartania. Másoknak pedig látniuk kell, hogy a rendje működőképes és prosperál, csak így fogadják el, csak ezáltal tudnak azonosulni vele. A hatalom így válik befolyássá, ami által kialakul egy globális rendvédelem, olyan, amely építő hatással van az együttműködésekre, egyben csökkenti a konfliktusok kockázatát. Ez a védelem hullik darabokra, ha az azt kialakító nagyhatalom hitelessége megkérdőjeleződik: a szövetségesek már nem érzik érdekeltnek magukat a szabályalapú rend támogatásában, a geopolitikai stabilitás meginog, majd egy idő után káoszba fordul. A globális változások ugyanis egy idő után válsággá állnak össze: önmagukban lehetséges lenne a rend módszereivel kezelni őket, a mennyiségük azonban túlmutat annak alkalmazhatóságán, s a fennálló és uralkodó rend nem tud megbirkózni a helyzettel. Ekkor következik be az az identitásválság, amelynek jelenleg tanúi vagyunk: a sokkok kölcsönhatásba lépnek egymással, a rájuk adott választ pedig nem lehet előrántani az eddig használt eszköztárból.
Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiájának bemutatásakor Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó a következő tíz év legfontosabb geopolitikai problémájaként a Kínával való versengést jelölte meg, amelynek megnyeréséhez elengedhetetlen lesz az USA által diktált szabályalapú rend szélesítése, vagyis kollektív befolyásának növelése.
A probléma éppen az utóbbival van. Több, a Pax Americanát eddig elfogadó állam látja úgy, hogy az USA már nem tudja kezelni az egyre sokasodó globális problémákat, és képtelen betölteni az irányítói szerepkört. Egyedüli riválisa, Kína azonban egyesek szerint gyökeresen más politikai berendezkedése és terjeszkedési folyamatának állása miatt még nem áll készen átvenni a stafétabotot.
A kérdés mindkét ország esetében ugyanaz: képes-e olyan hitelességi modellt mutatni a többi államnak, amelynek hatására azok besorolnak mögé, beillesztve magukat egy régi vagy egy teljesen új rendbe?
A Hszi Csin-ping vezetése alatt a világ második legnagyobb gazdaságává váló Kína immár a globális politika megváltoztatására törekszik”
Az USA geopolitikai főszereplővé válására és hitelességének sok évtizedes megőrzésére a második világháború teremtette meg a lehetőséget. Amikor Washington átvette a vezető szerepet Európa és Japán újjáépítésében, saját hatalmának az alapjait betonozta. Ezzel párhuzamosan elkezdte kiépíteni azt az intézményrendszert (ENSZ, Kereskedelmi Világszervezet, Bretton Woods-i rendszer stb.) és azt a katonai érdekszövetséget (NATO), amelynek segítségével mind gazdasági, mind politikai alapon a saját szabályalapú rendjét tudta elfogadtatni.
Amikor véget ért a hidegháború, egyszerűen nem létezett alternatíva: az Egyesült Államok rendje diadalmaskodott, így egyértelmű volt, hogy a továbbiakban is az lesz a követendő minta. A soft power kora időtlennek látszott – de hamarabb véget ért, mint bárki gondolta volna.
Bár az Egyesült Államok még mindig a világ vezető hatalma, erősen megkérdőjeleződött, hogy fenn tudja-e tartani a saját maga által kreált globális rendet. A bizonytalanság pedig nemcsak Kína erősödésének következménye, hanem a 2000-es évek óta tartó hibasorozatnak, amelynek során erős különbségek mutatkoztak az USA kötelezettségvállalásai és gyakorlati megvalósítása között – vagyis egyre nagyobb kétség merült fel Washington hitelességével kapcsolatban.
Határozott jelek utalnak arra, hogy a hanyatlás korszaka megkezdődött: az USA államadóssága a múlt évben elérte a 34 milliárd dollárt, a Nemzetközi Valutaalap előrejelzése szerint pedig a tavalyi 2,1 százalékhoz képest 2024-ben már csak 1,5 százalékkal nő a gazdaság. Ráadásul 2023-ban a kamatfizetések több mint húsz év után újra meghaladták a költségvetési év védelmi kiadásait. Ha ez a trend tartós marad, az – a történelmi példák szerint – az egyik biztos jele a hegemón hatalom hanyatlásának.
A riasztó jelek legnyilvánvalóbban a külpolitikában mutatkoznak meg. A mellényúlások lassan, de biztosan elidegenítik az USA mellé egykor szövetségbe tömörülő országokat, elsősorban a globális Dél államait. 2003-ban az Egyesült Államok úgy indította meg az Irak elleni háborút, hogy Bagdad tömegpusztító fegyvereire hivatkozott. Amikor kiderült, hogy Irak birtokában egyáltalán nem volt ilyen jellegű eszköz, az súlyosan megtépázta az Egyesült Államokba vetett bizalmat.
Tíz évvel később Barack Obama elnök megfenyegette Szíriát, és világosan kimondta: amennyiben Bassár el-Aszad államfő vegyi vagy biológiai fegyverekhez nyúl, azt az USA a vörös vonal átlépésének fogja tekinteni, és hadműveletet indít. Amikor bevetették a vegyi fegyvert, Washington semmit nem tett, újabb csalódást okozva szövetségeseinek. Ahogyan Leon Panetta egykori védelmi miniszter fogalmazott: „Ha az Egyesült Államok elnöke vörös vonalról beszél, akkor az ország hitelessége függ attól, hogy érvényt szerez-e szavainak.”
Donald Trump elnök fenyegetése a a NATO elhagyásáról vagy az USA kilépése a transz-csendes-óceáni partnerségből mind arra utalt, hogy Washington valójában már önmaga érdekében tartja fenn a vezető szerepet, nem pedig azért, hogy szövetséget kovácsoljon. És ezek után következett a katasztrofális afganisztáni kivonulás, ahol nemcsak az afgánok, de a fél NATO elhűlve figyelte, hogyan fordít hátat az a nemzet, amely az egész konfliktust elindította, majd azt is, hogy a tálibok visszatérésével miként vált értelmetlenné két évtizednyi hadviselés.
Ezt a folyamatot igyekezett kiegyensúlyozni az utóbbi két évben Joe Biden az ukrajnai segélyezéssel. Csakhogy egyfelől az ukrán–orosz konfliktus mára a republikánusok és a demokraták közötti belpolitikai harccá silányult, másfelől a globális Dél teljes joggal mutatott rá, hogy a nyugati érdekek szinte kizárólag Európát segítik, a világ többi része egyedül maradt.
Túl a nyilvánvaló külpolitikai problémákon, az Egyesült Államoknak a belső démonaival is szembe kell néznie. Egy egyre erősebben megosztott és egyre működésképtelenebb társadalmi és politikai rendszerről beszélünk, a kormányba vetett általános bizalom a várható élettartammal párhuzamosan csökken, a jövedelmek egyenlőtlensége viszont folyamatosan nő.
Míg az Egyesült Államok egy düledező épületet próbál összeabroncsozni, Kína a legfelső emeleteket építi. A hátránya egyben az előnye: a múlt században Washington szabályai szerint folyt a globális politika, Peking pedig inkább a belső rendszer megszilárdításával és a gazdaság fejlesztésével volt elfoglalva. A Teng Hsziao-ping által elindított modell az 1970-es évektől gyakorlatilag megszüntette a mélyszegénységet, a GDP pedig olyan ütemben kezdett emelkedni, ami miatt a globális Dél országai a mai napig példaértékűnek tekintik a kínai építkezést.
A Hszi Csin-ping vezetése alatt a világ második legnagyobb gazdaságává váló Kína immár a globális politika megváltoztatására törekszik, fennhangon hirdetve a multipolaritást. Peking a világ legnagyobb exportőre, több mint százhúsz ország legfőbb kereskedelmi partnere és a globális ellátási láncok kikerülhetetlen központja. A gazdaság lassulása, hibrid, átláthatatlan modellje, valamint a külpolitikai izmozás miatt azonban Kína nemzetközi hitelessége még nincs azon a szinten, hogy az ország globális vezetői státuszt szerezzen. Bár Latin-Amerika és Afrika számos országa Peking mellett teszi le a voksát, az, hogy Kína lehet-e az USA utódja egy új globális rendben, a következő években fog kiderülni.
Mivel a két nagyhatalom közül pillanatnyilag egyik sincs nyerő helyzetben, a zűrzavar azoknak a kisebb kezdeményezéseknek és csoportoknak kedvez, amelyek a hitelességi rendszer romlását meglátva a lehető legpragmatikusabban, Washingtonnal és Pekinggel egyszerre vagy éppen tőlük függetlenül igyekeznek az érdekeiket érvényesíteni. Az ingaállamok geopolitikai szerepe globálisan egyre nő – legyen szó Brazíliáról, Szaúd-Arábiáról vagy éppen Indiáról –, ahogyan a saját fejlődésüket egyszerre tudják definiálni a két nagyhatalom kapcsolati rendszerén belül és azon kívül is.
Idővel éppen ez a képességük, a blokkosodást mereven elutasító és a multipolaritásra fogadó politikájuk lesz az, amivel előnyre tesznek szert. Annyira, hogy képesek lesznek méretüktől vagy népességüktől függetlenül is beleszólni a geopolitikai kérdésekbe és a világgazdaságba. Jelenlétük kínzó probléma mind az USA, mind Kína számára, hiszen nekik a céljaik eléréséhez minél több szövetségesre van szükségük, a hitelességük azonban nem áll azon a szinten, hogy könnyedén összehozzák a számukra legelőnyösebb partnerségeket. Ellenkezőleg: jelenleg az ingaállamok döntenek, hogy kivel szeretnének szövetséget kötni valamely területen. A nagyok pedig beadják a derekukat, és elfogadják lassan a tényt, hogy a jövőben az óriástömbök mellett a főszerep már a kisebb, regionális és érdekalapú szövetségeké.
Több, a Pax Americanát eddig elfogadó állam látja úgy, hogy az USA már képtelen betölteni az irányítói szerepkört”
Hogy a hitelességi válság korszakába léptünk, azt bizonyítja a nemzetközi együttműködések botladozása a legsürgetőbb és legkritikusabb kihívásokkal kapcsolatban, legyen az világjárvány, klímaváltozás vagy egy elszabadult technológia megzabolázása. Egyetlen ország sem képes önmagában válaszokat adni a problémákra, az átpolitizáltság miatt azonban a vele ellentétes nézeteket valló országokkal sem akar szövetségre lépni. Az eredmény jó esetben is katasztrofális lehet, a hitelességi válság pedig tovább ront az esélyeken.
Mind az Egyesült Államokkal, mind a Kínával szembeni bizalomvesztéshez nagyban hozzájárul a kompromisszumos, közös cél érdekében meghozott döntések hiánya, a hitelességi űr így globálissá válik. A dominóelv értelmében amint megszűnik a hitelesség, az addigi partnerországok nem érzik többé magukra nézve alkalmazandónak a rend és a konvenció szabályait, ez pedig geopolitikai instabilitáshoz vezethet.
A világ rossz úton halad. A jelenleg is zajló háborúk, a fokozódó feszültség az USA és Kína között, a technológiai folyamatok elszabadulása és a blokkosodás kísértete olyan bizonytalan jövőt vetít elénk, amelyet egyetlen módon, a nagyhatalmak közötti maximális együttműködéssel lehetne elkerülni. Ennek hiányában a stabilitást elnyeli a hitelességi szakadék, és sanszos, hogy a zűrzavarban hosszú időre a mélyben is tartja, szabadjára engedve a geopolitikai káoszt.
A szerző a Makronóm Intézet elemzője.
Nyitóképen: a tajvani hadsereg különleges alakulatának tagjai tüzérségi gyakorlaton vesznek részt a Penghu-szigeteken 2022. október 19-én. Fotó: MTI / EPA / Ritchie B. Tongo
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Több mint száz interkontinentális rakétát telepíthettek új silókba.
Az Európai Unió vezetése már meg is találta a gyógyírt: még több jogkört vonnának el a tagállamoktól.
Az „Arany Flotta” hajói „százszorosan erőteljesebbek lesznek, mint bármely hajó, ami valaha is épült”.
Természetesen még mindig Orbán Viktortól tartanak.
Mindenkit meglepett az ukrán elnök.
Az üzlet közleménye szerint a Lidl haladéktalanul megtette a szükséges intézkedéseket, együttműködve a hatósággal.
Kizárták a világbajnokságról.
