Hidegháború 2.0 - egy új korszak küszöbén

„Historia est magistra vitae” – írja Cicero az ókori Rómában, ami annyit tesz: „a történelem az élet tanítómestere”. Hogy ez az idők során mennyire nem igazolódott be, jelzi számunkra többek között két világháború, valamint – most – egy kibontakozóban lévő újabb hidegháború az eddigi megkérdőjelezhetetlen hegemón Egyesült Államok és a trónkövetelő Kína között.

Maga a(z) – első – hidegháború, egészen a Szovjetunió 1991-es felbomlásáig annak minden kockázata ellenére számos előnnyel járt mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió számára. Ebben az időszakban a világ két ellentétes táborra szakadt, az USA és a Szovjetunió a saját tömbjük természetes vezetőjeként jelentek meg. Ezt a szerepüket csupán nagyon ritkán merték megkérdőjelezni. Viszont az USA jelentősebb előnyöket húzott ebből a felállásból, mivel a nyugati blokk vezetése egyben a világgazdaságban elfoglalt domináns pozíciót is jelentette. 

Levéltári dokumentumok támasztják alá, hogy az 1980-as évekre a Szovjetunió már gazdasági káoszban volt, amit a Fehér Házban nagyon is jól tudtak. 

Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok 40. elnöke, a kiváló republikánus Ronald Reagan (1981–1989) politikája az 1980-as években teljes egészében a szovjetek démonizálására épült: a Szovjetuniót „a gonosz birodalmaként” jelenítették meg. Ezt a politikát viszont érdemes tágabb kontextusban értelmezni. Ennek a magatartásnak az oka nem csupán a kommunizmussal szembeni kérlelhetetlen ellenségeskedésben vagy a nacionalizmus szűk értelmezésében keresendő. 

A szovjet fenyegetésnek köszönhetően sok ország önként elfogadta az amerikai vezetést, és nem kérdőjelezte meg azt. A „természetes vezetés” tehát az Egyesült Államok egyik legfontosabb hatalmi forrása lett a hidegháborút követő liberális világrend irányításában.

Érdemes megjegyezni, hogy jelenleg ugyan ez zajlik csak most épp Kína a „gonosz birodalma”. Ezzel kapcsolatban a Pew Research Center készített egy felmérést, amelyből többek között kiderült az is, hogy az amerikai felnőtt lakosság döntő többsége (83 százalék) negatív véleménnyel van Kínáról, de az is sokatmondó adat, hogy minden negyedik amerikai Kínát az Egyesült Államok ellenségének tekinti nem pedig versenytársának vagy partnerének.

A történelemnek nincs vége

Francis Fukuyama a Szovjetunió 1991-es felbomlását követően lelkes optimizmusától fűtve egy évvel később megjelentette A történelem vége és az utolsó ember című könyvét, amely lényegében az 1989-ben megjelent A történelem vége? című esszéjének bővebb kifejtése volt. A mű fő mondanivalója sokat emlegetett mind a mai napig, hiszen nagy sajtónyilvánosságot kapott és vitákat hozott a felszínre. Fukuyama szerint ugyanis a Szovjetunió felbomlásával és a csatlós szocialista rezsimek megbukásával véget ért az ideológiák közti harc, és az elkövetkező időszakban a liberális demokrácia fog uralkodni szerte a világon az Egyesült Államok vezetésével.

Fukuyamára az idő és más gondolkodók is rácáfoltak, ugyanis a nemzetközi rendszer kaotikus természetét szem előtt tartva többek között Samuel P. Huntington felismerte, hogy az Egyesült Államok nehezen tudja fenntartani globális vezető szerepét közös ellenségkép nélkül. Huntington a „civilizációk összecsapását” tételezte fel, és megpróbálta a világot ismét felosztani „Nyugatra és a többiekre” ezzel mintha „kicsiben” újrateremtette volna a hidegháborút. Mindezek alapján a legvalószínűbb potenciális új globális ellenfél az iszlám, Kína és az ortodox világ.

A huntingtoni pesszimizmus ellenére az Egyesült Államok, miután a Szovjetunió 1991-ben a nemzetközi politikai színtérről végleg kivonult, elnyerte a „szuperhatalom” címet. Így 1991 után az Egyesült Államok volt a világ egyetlen szuperhatalma a globális világrend csúcsán, és többé nem volt riválisa. Az 1990-es években az amerikai politikát ennek megfelelően a teljes optimizmus hatotta át, sőt ezidőtájt, még a NATO további szükségessége is megkérdőjeleződött.

Viszont az Egyesült Államok, miután jó ideje hegemón szerepben van, hajlamos meggondolatlan és hibás döntéseket hozni, bizonyos változásokról pedig egyszerűen tudomást sem venni. Éppen ezek miatt nagyon úgy tűnik, hogy nincs tudatában a globális gazdaság szerkezeti átalakulásának, mivel a globalizáció eszméjét korábban páratlanul élvezte és védelmezte. A nyugati eredetű transznacionális vállalatok az alacsony költségekre hivatkozva egymás után telepítették át termelésüket Kínába és más harmadik világbeli országokba. Az 1990-es és 2000-es években a befektetésekre, külföldi tőkére és technológiatranszferre vágyó országok – például Kína, Indonézia és Vietnam – kormányai gazdaságpolitikájuk egyik prioritásává tették, hogy különböző ösztönzőkkel vonzzák országaikba a nyugati vállalatokat. Ma már jól látszik, hogy ez a könnyelműség jókora hiba volt: az USA nem fordított kellő figyelmet arra, hogy a hidegháborút követő első években nagy ipari elvándorlás indult meg az Egyesült Államokból a Távol-Keletre. Az e cégek jelentette kiesést, veszteséget az USA a saját pénzügyi előnyeivel próbálta fedezni. A gyártás leépítése azonban munkanélküliséghez, a munkavállalók vásárlóerejének csökkenéséhez és egyéb másodlagos hatásokhoz vezetett. Az ipar munkahely- és jövedelemvesztése nemcsak a gazdaságban, hanem az amerikai társadalomban és politikában is változásokhoz vezetett. Az alsó és felsőbb osztályok közötti jövedelemkülönbség táplálta a polarizációt és elindította a radikalizálódást, különösen a munkanélküliek és a szegények körében.

A radikális áramlatok térnyeréséhez az „establisment” egyéb lépései is hozzájárultak. Ilyen volt például az iraki (2003–2011) és az afganisztáni invázió (2001–2021) sikertelensége. Az USA rengeteg pénzt és még annál is nagyobb presztízst veszített e két felesleges, de nagyon költséges, több ezer kilométerre lévő hadművelet sikertelensége következtében. Az iraki és az afganisztáni akció az Egyesült Államokról alkotott képben is sérüléseket okozott: megdőlt a „legyőzhetetlen Amerika” és a „tökéletes demokrácia” mítosza.

A 2008-as pénzügyi válság végül ott érte Amerikát, ahol a leginkább bízott saját magában és a legerősebbnek tartotta saját magát: a neoliberális, végtelenül piacpárti gazdaságpolitika kizárólagossága megdőlt. A 2010-es évekre néhány ország – például Kína, India, Brazília, Dél-Afrika, Indonézia és Oroszország – egyre inkább kezdett regionális gazdasági és politikai hatalmi központtá válni a világ különböző földrajzi területein. 

Különösen Kína okozott fejtörést, hiszen már nem volt többé elmaradott ország: a kínai ipar, amely a nyugati technológia lényegében „utánzásával” áttörést ért el, a 2010-es években számos termék tekintetében függővé tette a világgazdaságot. Az ázsiai nagyhatalom az évek alatt az USA után a világ legnagyobb gazdasága lett. Nem véletlen az sem, hogy a 2010-es években a „dekadens irodalom” vált az Egyesült Államokban a politikai elemzés főáramává – ahogy Edward Luce mondta: „Itt az ideje gondolkodni”.

A nyugati vállalatok, kapitalista indíttatásból elhagyva hazájukat, növelték a globális eladásaikat és hatalmas profitot termeltek, de azon az áron, hogy Európában és Amerikában milliók veszítették el a munkájukat és a munkavállalóknak csökkent a vásárlóerejük a hazájukban. Miközben az Egyesült Államok gazdasága egyre több termelőmunkát exportált Kínába és más országokba, hogy pénzt takarítson meg, az ezeket a termelőmunkákat végző belföldön dolgozók elveszítették a munkájukat, és találtak újat. Másrészt a Távol-Keleten, különösen Kínában letelepedett nyugati vállalatok „gazdagságot” és technológiatranszfert is biztosítottak a fogadó országoknak. 

Mindez bizonyítást nyer, ha megnézzük a GDP-növekedés ütemét a kérdéses időszakban:

Ráadásul, míg Amerikának a pénzügyi válságból való kilábalása hosszú időt vett igénybe, addig Kína gyorsan túl tudott rajta jutni. Az ázsiai nagyhatalom GDP-je 2000-ben mindössze 1,2 ezer milliárd, míg az USA-é ugyanebben az évben 10,2 ezer milliárd dollár volt. A Világbank adatai szerint az USA GDP-je azóta több mint megduplázódott, és 2021-re elérte a 23 ezer milliárd dollárt, viszont ugyanebben az időszakban Kínáé körülbelül a 15-szörösére nőtt, elérve a 17,7 ezer milliárdot. Érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy már az óriási nyugati pénzintézetek előrejelzéseiben is megmutatkozik, hogy Kína GDP-t tekintve hamarosan utolérheti az Egyesült Államokat. E tekintetben a Goldman Sachs elemzése azzal számol, hogy Kína 2035 környékére megelőzi az Egyesült Államokat, míg India 2075-ig felzárkózik az Egyesült Államokhoz.

Az Egyesült Államok ott hibázott a legnagyobbat, hogy Kínát nem vette komolyan, hiszen a kezdeti években úgy gondolták, hogy a nyugatról Kínába beruházó vállalatok csupán csak ideiglenesen fektetnek be a távol-keleti országba, és bármikor visszatelepíthetik a gyáraikat nyugatra. 

Az USA meglehetősen későn fogta fel ezt az új helyzetet, amit lényegében saját maga teremtett maga ellen. A 2020-ban berobbant koronavírus-világjárvány pedig ebben a vonatkozásban is nagyon tanulságos volt annak megértéséhez, hogy az Egyesült Államok hogyan vált függővé a Kínához kapcsolódó ellátási láncoktól számos stratégiai fontosságú termék esetében. Ha az USA továbbra sem venné komolyan Kínát, akkor a távol-keleti ország idővel nemcsak gazdasági méretben múlná felül az Egyesült Államokat, hanem az egész Nyugatot teljesen függővé tenné számos területen – a hitelektől a csúcstechnológiáig –, igaz, ennek már mutatkoznak a jelei. Így az utóbbi időszakban az Egyesült Államok változtatott a Kínával kapcsolatos hozzáállásán, és egy új stratégiát kezdett el alkalmazni vele szemben. Ennek lehetünk szemtanúi most, amikor szinte minden területen intézkedéseket hoztak Kína ellen. 

Az új stratégia jól elkülönült részekre bontható. Az első része hivatott talpra állítani az USA-t. Ezt a harmadik világba és Kínába menekült stratégiai iparágak visszatérésével, a stratégiai természeti erőforrások előállítása, feldolgozása és elosztása terén való önellátóvá válással igyekszik elérni. Ebben az összefüggésben az elsődleges intézkedés az Egyesült Államok számára Kína és más ellenfélállamok – mint Oroszország, Irán és Észak-Korea – eltávolítása a félvezetők és hasonló termékek gyártásának ellátási és logisztikai láncaiból. Ennek érdekében a félvezető-beruházások Texasban a Samsunggal, északon pedig Kanadával kezdődtek.

Az új stratégia második részét a katonai értelemben vett felkészülés jelenti. Ebben az összefüggésben az intézkedések közé tartozik a szövetségi hálózatok bővítése – Kína ellen – az ázsiai csendes-óceáni térségben és Európában – Oroszország ellen. További lépés lehet szövetségesek védelmi költségvetésének emelése a GDP százalékában is látható mértékben – a 2 százalékos cél után többen már 2,5-ről beszélnek –, valamint állandó katonai bázisok létesítése az ellenséges országok körül. Ez utóbbi intézkedések legfontosabb része Japán és Németország újrafegyverzése, és így az európai, valamint az ázsiai színtéren is egy jelentős – de az Egyesült Államoknál nem erősebb – katonai hatalom kialakítása.

Az orosz–ukrán háború megkönnyítette Washington számára, hogy katonai téren megtegye a korábban eltervezett lépéseit. A konfliktus kirobbanását követően számos állam önként elfogadta az amerikai katonai vezetést, és óriási összegekkel növelte a védelmi költségvetését. Finnország és Svédország, amelyek korábban – történelmi hagyományaikra alapozva – távol maradtak a NATO-hoz való csatlakozástól, most felsorakoztak a védelmi szövetség előtt, hogy az integrációval elkerüljék az orosz fenyegetést. Ennek eredményeként Finnország lett a NATO 31. tagja, miután idén április 4-én csatlakoztak a szövetséghez. A finnek felvétele valamivel sürgetőbb is lehet, mint Svédországé, hiszen előbbinek 1340 kilométeres közös határszakasza van Oroszországgal – másfelől most, hogy a finnek már csatlakoztak, ez a határszakasz lett a NATO legnagyobb közös határa Oroszországgal, ami növeli a közvetlen konfrontáció veszélyét is.

Hasonló a helyzet az ázsiai csendes-óceáni térségben is, hiszen logikusan Ausztrália, Új-Zéland, Japán, Dél-Korea, Tajvan és a Fülöp-szigetek is az amerikai nukleáris védőernyő alá akarnak kerülni az esetleges kínai támadások kivédése miatt.

Összességében tehát érdemes összehasonlítani az 1945 után kibontakozó hidegháborút és a mostani időszakot, ami minden jel szerint egy olyan második hidegháború előszobája, ahol új játékszabályokkal és kevésbé egyértelmű csatlósokkal kell számolni.

A korábbi hidegháborús évekhez hasonlóan az Egyesült Államok által alkalmazott stratégia lényege az ellenfél gazdasági, politikai és katonai sakkban tartása. Ám a Kína megfékezésére irányuló amerikai politika a Szovjetunió ellen alkalmazottnál jóval nehezebb. Ennek az az oka, hogy a jelenlegi erőviszonyok nem csak a két szuperhatalomra épülnek. Az USA erősebb, mint bármelyik másik állam a világon, de nem tudja egyedül irányítani a világrendet. Kína is erős, és napról napra erősödik, ám nem képes új világrendet létrehozni. A régi, Amerika-centrikus világrend ugyanakkor elhalványulni látszik, csakhogy még újat sem sikerült alkotni. A jelenlegi globális hatalommegosztást épp ezen okokból kiindulva nem lehet egy-, két- vagy többpólusúnak nevezni, mert a világ a szó szoros értelmében változik. 

A jelenlegi tendenciák alapján kijelenthetjük, hogy az 1991-ben véget ért hidegháború valójában nagy veszteség az amerikai vezetés számára, hiszen az akkori elrendezésből egyértelműen tudott profitálni, ami megalapozta a mai napig fennálló kizárólagosságát. Most viszont egy új, de nehezebb hidegháborús időszak elé kell néznünk, melynek végkimeneteléről még csak találgatni tudunk.

Borítókép: 123rf