Francis Fukuyama a Szovjetunió 1991-es felbomlását követően lelkes optimizmusától fűtve egy évvel később megjelentette A történelem vége és az utolsó ember című könyvét, amely lényegében az 1989-ben megjelent A történelem vége? című esszéjének bővebb kifejtése volt. A mű fő mondanivalója sokat emlegetett mind a mai napig, hiszen nagy sajtónyilvánosságot kapott és vitákat hozott a felszínre. Fukuyama szerint ugyanis a Szovjetunió felbomlásával és a csatlós szocialista rezsimek megbukásával véget ért az ideológiák közti harc, és az elkövetkező időszakban a liberális demokrácia fog uralkodni szerte a világon az Egyesült Államok vezetésével.
Fukuyamára az idő és más gondolkodók is rácáfoltak, ugyanis a nemzetközi rendszer kaotikus természetét szem előtt tartva többek között Samuel P. Huntington felismerte, hogy az Egyesült Államok nehezen tudja fenntartani globális vezető szerepét közös ellenségkép nélkül. Huntington a „civilizációk összecsapását” tételezte fel, és megpróbálta a világot ismét felosztani „Nyugatra és a többiekre” ezzel mintha „kicsiben” újrateremtette volna a hidegháborút. Mindezek alapján a legvalószínűbb potenciális új globális ellenfél az iszlám, Kína és az ortodox világ.
A huntingtoni pesszimizmus ellenére az Egyesült Államok, miután a Szovjetunió 1991-ben a nemzetközi politikai színtérről végleg kivonult, elnyerte a „szuperhatalom” címet. Így 1991 után az Egyesült Államok volt a világ egyetlen szuperhatalma a globális világrend csúcsán, és többé nem volt riválisa. Az 1990-es években az amerikai politikát ennek megfelelően a teljes optimizmus hatotta át, sőt ezidőtájt, még a NATO további szükségessége is megkérdőjeleződött.
Viszont az Egyesült Államok, miután jó ideje hegemón szerepben van, hajlamos meggondolatlan és hibás döntéseket hozni, bizonyos változásokról pedig egyszerűen tudomást sem venni. Éppen ezek miatt nagyon úgy tűnik, hogy nincs tudatában a globális gazdaság szerkezeti átalakulásának, mivel a globalizáció eszméjét korábban páratlanul élvezte és védelmezte. A nyugati eredetű transznacionális vállalatok az alacsony költségekre hivatkozva egymás után telepítették át termelésüket Kínába és más harmadik világbeli országokba. Az 1990-es és 2000-es években a befektetésekre, külföldi tőkére és technológiatranszferre vágyó országok – például Kína, Indonézia és Vietnam – kormányai gazdaságpolitikájuk egyik prioritásává tették, hogy különböző ösztönzőkkel vonzzák országaikba a nyugati vállalatokat. Ma már jól látszik, hogy ez a könnyelműség jókora hiba volt: az USA nem fordított kellő figyelmet arra, hogy a hidegháborút követő első években nagy ipari elvándorlás indult meg az Egyesült Államokból a Távol-Keletre. Az e cégek jelentette kiesést, veszteséget az USA a saját pénzügyi előnyeivel próbálta fedezni. A gyártás leépítése azonban munkanélküliséghez, a munkavállalók vásárlóerejének csökkenéséhez és egyéb másodlagos hatásokhoz vezetett. Az ipar munkahely- és jövedelemvesztése nemcsak a gazdaságban, hanem az amerikai társadalomban és politikában is változásokhoz vezetett. Az alsó és felsőbb osztályok közötti jövedelemkülönbség táplálta a polarizációt és elindította a radikalizálódást, különösen a munkanélküliek és a szegények körében.
A radikális áramlatok térnyeréséhez az „establisment” egyéb lépései is hozzájárultak. Ilyen volt például az iraki (2003–2011) és az afganisztáni invázió (2001–2021) sikertelensége. Az USA rengeteg pénzt és még annál is nagyobb presztízst veszített e két felesleges, de nagyon költséges, több ezer kilométerre lévő hadművelet sikertelensége következtében. Az iraki és az afganisztáni akció az Egyesült Államokról alkotott képben is sérüléseket okozott: megdőlt a „legyőzhetetlen Amerika” és a „tökéletes demokrácia” mítosza.