Túl kapzsik a vállalatok! Lehet, hogy a kapitalizmus végét látjuk?
A vállalatok, különösen a fejlett gazdaságokban, a világjárvány és az ukrajnai háború következményeként emelkedő nyersanyagköltségeket inkább ürügyként használták fel az áremelésekre. Ezen keresztül pedig arra, hogy soha nem látott magasságokba növeljék a haszonkulcsaikat.
Ám a fogyasztók és a vevői, megrendelői oldalon álló vállalkozások világszerte már több mint egy éve makacs inflációval küzdenek. A növekvő árak – furcsa módon – nem akadályozták meg a vállalatokat abban, hogy rekordnyereséget termeljenek. Csak a tavalyi Fortune 500-as listán szereplő vállalatok 16,1 ezer milliárd dolláros bevétel mellett 1,8 ezer milliárd dollárnyi profitot termeltek. Javarészt a politikai spektrum baloldali hangjai kongatták a vészharangot, de most a világ egyik legrégebbi és legnagyobb befektetési bankjának közgazdásza is ezt a nótát fújja.
Albert Edwards, a 159 éves Société Générale bank globális stratégája kiadott egy jegyzetet a jelenségről, amelyet Greedflation néven emleget. Ezt fordíthatjuk a kapzsiság inflációjának vagy egyenesen kapzsiflációnak. A vállalatok, különösen a fejlett gazdaságokban a világjárvány és az ukrajnai háború közepette emelkedő nyersanyagköltségeket ürügyként használták fel az áremelésekre, és persze, hogy a új magasságokba növeljék a haszonkulcsaikat – mondta.
„Meghalt a kapitalizmus?” – kérdezi Albert Edwards, és megállapítható, hogy ilyen izgalmas szóösszetételt még talán sohasem olvashattunk a megfontolt és neves Société Générale globális stratégiai csapatától, amely nem kattintásvadász szalagcímekkel szokott olvasókat szerezni.
A történelmi francia befektetési bank egyike azon kiválasztott bankoknak, amelyeket a globális pénzügyi rendszer védelmével foglalkozó Pénzügyi Stabilitási Tanács, a G20-ak nemzetközi szerve, rendszerszinten fontosnak tart.
A Kansas City-i Szövetségi Tartalékbank januári tanulmánya szerint a felárnövekedés – a cég által felszámított ár és az előállítási költség közötti arány (egyfajta szuperbruttó haszonkulcs) növekedése – a gazdaságtörténet során még soha nem töltött be ekkora szerepet az infláció növekedésében, mint 2021-ben.
Jellemzően a magasabb nyersanyagáraknak és munkaerőköltségeknek ugyanis inkább le kellene szorítaniuk a vállalati árréseket, különösen, ha a gazdaság lassul. Edwards azonban hivatkozik a Bureau of Economic Analysis (BEA) adataira, amelyek szerint a negyedik negyedévben a költségekhez viszonyítva a haszonkulcsok még mindig rekordmagasak voltak. A stratéga azt feltételezte, hogy az árrések a gazdaság lassulásával a tavalyi év végén meredek csökkenést mutatnak, ehelyett azonban be kell látnia, mekkorát is tévedett. (Ahogy látni fogjuk, a fő ok, hogy a kereslet túlzottan erős maradt, még magasabb árszint mellett is.)
Edwards így fogalmaz:
„Miután több mint 40 évig dolgoztam a pénzügyekben, úgy éreztem, hogy sok minden már nem lep meg. Mégis megdöbbentőnek találom a vállalati kapzsiság soha nem látott szintjét ebben a gazdasági ciklusban. Az USA teljes gazdasági profitadatainak legutóbbi közzététele újabb sokkot okozott gyengülő bizalmamban, miszerint a kapitalista rendszer úgy működik, ahogyan kell...
A vállalatok ugyanis először a világjárványt, majd az ukrajnai háborút használták ki a haszonszerzésre. Egy olyan időszakban, amikor a társadalmi kohézió már most is gyengül a periférián, úgy gondolom, hogy a válságban szupernormális haszonkulcsot termelő vállalatok látványa csak felszíthatja a társadalmi nyugtalanságot. Ez egy olyan nagy kérdés a politikai döntéshozók számára, amelyet egyszerűen nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni. De mit tegyünk?”
Edwards tehát attól tart, hogy
az amerikai és külföldi vállalatok „szupernormális” haszonkulcsa végül társadalmi nyugtalanságot szíthat, ha a fogyasztóknak továbbra is küzdeniük kell az inflációval.
Figyelmeztet, hogy el kell jönnie a kapzsifláció végének, ellenkező esetben megtapasztalhatjuk a kapitalizmus végét. Akkora problémának tartja, hogy a döntéshozók sem hagyhatják figyelmen kívül. (Érdemes e gondolatokat összevetni a magyar, illetve az európai, vállalati extraprofitokat terhelő adókkal.)
Albert Edwards jegyzete azért lehet jelentős, mert egy eddig a progresszív peremvidéken leledző narratívát emeli be a főáramba. A múlt hónapban például vita robbant ki a kapzsiflációról, amikor Jon Stewart, a Daily Show műsorvezetője Larry Summersszel készített tévés interjút. Miközben Stewart és Summers arról vitatkoztak, hogy a Fed helyesen tette-e, hogy az inflációs harcban a kamatlábak emelésével kikényszeríti a bérek csökkenését, Stewart azzal vágott vissza: „Miért nem támadjuk semmiképpen a vállalati profitot? Hiszen a becslések szerint az az infláció 30-40 százalékáért felelős…”
Summers gyorsan válaszolt, hogy szerinte nem tartható az a nézet, hogy a vállalatok hirtelen kapzsivá váltak volna. Edwards most, úgy tűnik, alaposan cáfolja ezt az állítást.
Edwards korábban, már novemberben foglalkozott a kapzsifláció dinamikával, és akkor rámutatott, hogy a Covidból való visszatérés a haszonkulcsok fellendülését eredményezte annak ellenére, hogy a profitráták a globális lezárások első napjaiban sem csökkentek.
Grafikon: Az amerikai haszonkulcsok az elmúlt években a legkülönösebb módon viselkedtek – nem volt recessziós pangás, most pedig fellendülés van
Persze novemberben még nem alkották meg a kapzsinfláció fogalmát, akkortájt még csak a jóval megengedőbb „excuseflation” szóval próbálták megjeleníteni a folyamatokat. Ez azt fejezi ki, hogy egyes vállalatok mindenféle gazdasági, geopolitikai és egyéb ürügyet, mondhatni mentséget bevetnek az árak – esetenként az inflációnál jóval nagyobb mértékű – emelésére és magas szinten tartására. Ez a kifejezés azért is jó, mert az excuse másik jelentése a megbocsájtás, azaz bíznak a fogyasztók elnézésében.
Edwards sokak számára ellentmondásos megoldást javasolt a kapzsifláció növekedésének orvoslására, amely persze tükrözi a kapitalista rendszerbe vetett gyengülő bizalmát is.
Javaslata elején leszögezi, azért lehet szükséges figyelmen kívül hagyni az 1970-es évek sikertelen ár- és jövedelempolitikájának tanulságait, mert „úgy tűnik, valami elromlott a kapitalizmussal”. Majd kifejti,
van egy eszköz az ilyen jellegű problémákra, mégpedig ugyanabból az évtizedből: az árszabályozás.
Az árszabályozás – vagyis amikor a kormányzat előírja, hogy a vállalkozások milyen árakat számíthatnak fel a fogyasztóknak – persze mindenért okolható, az első babilóniai birodalom i. e. 1595-ben bekövetkezett bukásától kezdve a Nixon- és Carter-kormányok 70-es évekbeli hosszú vásárlói sorbanállások kialakulásáig.
Az egyik legelterjedtebb történet az árszabályozás állítólagos ostobaságáról Diocletianus római császártól származik, aki Kr. u. 301-ben a féktelen infláció leküzdése érdekében „maximális árakról szóló rendeletet” hozott a munkaerőre, az árukra és egyéb termékekre. A rendelet – amely halálbüntetést helyezett kilátásba annak, aki megszegte – azonban visszafelé sült el, és olyan áruhiányt és a kormányzati búzától való függőséget eredményezett, hogy végül a rendeletet hatályon kívül kellett helyezni.
Edwards úgy véli, – bár sok kollégája, főként a történelmi példák miatt kevésbé szimpatizál az árszabályozás alkalmazásával – hogy most indokolt lehet az alkalmazása, mert valami elromlott a kapitalizmussal.
A stratéga a Massachusetts Amherst Egyetem közgazdászai, Isabella Weber és Evan Wasner által készített tanulmányra hivatkozott. Az eladók inflációja, nyeresége és konfliktusai: Miért emelhetik meg az árakat a nagy cégek vészhelyzetben? című tanulmány egy háromlépcsős folyamatot javasolt (átfedésekkel), hogy miképp alakul ki az infláció a hosszú árstabilitási időszakot követően.
- Először érkezik a kezdeti áremelkedések impulzusfázisa a rendszerszinten jelentős ágazatokban.
- Majd következik a költségsokk terjedési és felerősödési szakasza. A cégek biztonságosan emelhetik áraikat a haszonkulcsok megőrzése érdekében, köszönhetően a versenytársak között fennálló implicit megállapodásnak is, miszerint a költségek áthárítása a költségsokkokra való reagálás nyilvánvaló módja. Az ellátási lánc problémáiról és a magas nyersanyagköltségekről szóló napi hírek ebben a szakaszban nemcsak elősegítik a vállalatok közötti implicit ármegállapodás létrejöttét, hanem időlegesen a vevők megértését is elősegíthetik a magasabb árak irányába.
- Végül következik a konfliktus szakasza, amikor a munkaerő megpróbálja visszaszerezni a reálbérveszteséget. Ez a szakasz már a rettegett „bér-ár spirálra” utal.
Kétségtelenül jó volna elkerülni ezt a rettegett szakaszt! Edwards árszabályozása csak ideiglenesen tud tenni az infláció ellen, a valós megoldást inkább az inflációt kiváltó okok megszüntetése jelentené. Márpedig a világ megbékélésére, a hegemóniáért folytatott harc befejeződésére és az ellátási láncok újbóli hatékony működésére még jó pár évet várni kell…
Noha az infláció maradt ugyanakkora szinten, rendkívül kedvező a háztartásoknak, hogy éves alapon az élelmiszerek közül többnek is mérséklődött az ára: kevesebbe kerül a liszt, a cukor, a kolbász, a tej és a margarin is!
A kormány összesen 122 milliárd forintot fordít erre a célra.
A Gránit Alapkezelő vezető közgazdásza kiemelte, hogy a magyar infláció szempontjából meghatározó kérdés a forintárfolyam.
A korábbinál erősebb, stabil forintárfolyam, gyorsuló növekedés és lassuló áremelkedés várható a következő időszakban.
Az idei gyengélkedés után jövőre már elkezdődhet a gazdaság újbóli fellendülése. Az Equilor Befektetési Zrt. csütörtöki sajtóeseményén mutatták be a legfrissebb előrejelzéseket, amely fordulatot hozhat a hazai teljesítményben.
Az is kiderült, hogy egy újabb kormány csak tetézné a bajt.
Az amerikai palagázból előállított LNG karbonlábnyoma harmadával magasabb, mint a széné. Toldi Ottó írása.
A 21 Kutatóközpont igazgatója látványos értetlenkedésbe kezdett.
