„Partnerei vagyunk az USA-nak, nem a vazallusai”

Biden Kína-ellenes követelései kapcsán kezd élesen kiütközni az EU csúcsszervei közötti ellentét. Ursula von der Leyen mintha nem foglalkozna annyit Európa gazdasági érdekeivel, mint az amerikaiakkal.

Ursula von der Leyen washingtoni látogatása tovább élezte a feszültséget a brüsszeli elit tagjai között. Az egyesek által már Európa uralkodójának becézett EB-elnök nem okozott sem meglepetést, sem csalódást: teljes mellszélességgel kiállt Biden konfrontációra épülő, Kína-ellenes gazdasági politikája mellett, és gyakorlatilag alávetette magát annak az amerikai nyomásnak, amely világos követeléseket fogalmaz meg Brüsszel felé a Kínával folyó kereskedelem drasztikus visszametszésére. 

A washingtoni randevú után kiadott közös nyilatkozat megerősíti azt az aggodalmat, amelyet már VDL utazása előtt is többen hangoztattak. A dokumentum nem nevesíti konkrétan Kínát, de nem is kell: mindenki tisztában van vele, hogy

ehhez pedig a lehető legszélesebb körű koalícióba kívánja kényszeríteni azokat az országokat is, amelyek egyébként gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatokat ápolnak Kínával. A nyilatkozat szerint az USA és az EU „közös érdeke”, hogy megakadályozza a kínai befektetéseket és az oda irányuló technológiai exportot, ugyanakkor drasztikusan csökkentse az importot. 

Ki vagy te?

Annak elképzeléséhez, hogy ez mit jelenthet a jövőben azon európai országok számára, amelyek az évtizedek alatt sikeres kereskedelmi és befektetői kapcsolatokat építettek ki Pekinggel, nem kell túl nagy fantázia.

Egy szankciók vezérelte kereskedelmi háború Kínával olyan csapást mérhet az európai gazdaságra, amelyhez képest az Oroszországgal szembeni, teljes csődöt és piaci káoszt okozó értelmetlen tiltó rendelkezések pusztán gyerekjátéknak tűnnek. 

És mielőtt bárki megint Magyarország nevét kezdené el kiabálni ész nélkül, gyorsan mutassunk rá Németországra, amely elsősorban autóipara miatt tízezer szállal kötődik Kínához, az esetleges importtilalom tehát újabb, akár végzetes tőrdöfés lenne az amúgy is gyalázatos állapotban lévő gazdasági kilátásaiba. 

Érzi a probléma súlyát az Ursula von der Leyennel egyébként sem túlzottan szívélyes viszonyt ápoló Európai Tanács elnöke, Charles Michel is, aki az általa vezetett testülettel – az Európai Bizottság elnökével ellentétben – valóban a 27 tagállam képviseletét látja el, 

(A német iparon keresztül az EU-s, Kína ellenes esetleges szankciók  Magyarország gazdaságára közvetve, a hazai beruházásokat tekintve azonban nagyon is közvetlenül éreztetnék hatásukat.)

Ezt szem előtt tartva Michel finoman szólva is aggályosnak tartja, hogy von der Leyen az USA rendkívül agresszív, tiltásokra épülő politikája mellett tett hitet az egész Európai Unió nevében – amelyre egyébként ilyen formában felhatalmazása nincsen. 

A Politicónak a Tanács egyik magas rangú tisztviselője úgy fogalmazott: tény, hogy az Európai Bizottság tárgyalhat kereskedelmi vonatkozású ügyekről, de ehhez egyeztetnie kell a tagállamokkal és magával a Tanáccsal, főleg akkor, ha vezetője drasztikus, a jövőre nézve esetlegesen negatív kihatású bejelentéseket tesz. „Ez már geopolitikai stratégiai kérdés, az EU nemzetközi szintű álláspontja, amelyet nem lehet kialakítani az Európai Tanács támogatása nélkül” – mondta, jelezve, hogy Ursula von der Leyen finoman szólva is kezdi átlépni a hatáskörét. 

A casus belli

Az indok Kína elszigetelési kísérletére az ukrajnai háború, amit az USA és az Európai Bizottság védőpajzsként tol maga elé minden esetben, amikor kérdőjelek bukkannak fel egyre agresszívebb politikájával kapcsolatban. Az Egyesült Államok kormánya állítólag olyan hírszerzési jelentéseket osztott meg az EU-val, amelyek arra utalnak, hogy Kína fegyvereket készül szállítani Oroszországnak.

A hírek szerint erre eddig az EU-s diplomaták nem sok bizonyítékot láttak, és messze nem tartják elegendő indoknak ahhoz, hogy belemenjenek egy olyan pusztító hatású gazdasági háborúba, amelyből ismét az USA profitál majd, miközben Európa kétségbeesetten próbál kimászni a romok alól.

Von der Leyent nem nagyon érdeklik az aggodalmak, és továbbra is az amerikai elnök meghosszabbított kezének szerepét játssza. Nem új keletű az a vád az Európai Bizottság elnöke és legszűkebb bizalmi köre ellen, hogy a kelleténél sokkal mélyebb kapcsolatokat ápol a Fehér Házzal, olyannyira, hogy az már az európai szuverén gazdaságpolitikát veszélyezteti. Kabinetfőnöke, Bjoern Seibert folyamatos kapcsolatban áll az amerikai kormányzat vezető tisztségviselőivel, egyes vélemények szerint már régen nem az egyeztetések, inkább az utasítások miatt, de maga a bizottsági elnök is feltűnően sokat egyeztet négyszemközt Bidennel: a szokásos protokollesemények (mint a G7-es találkozók) mellett kétszer is kitárultak előtte a Fehér Ház kapui – ezzel szemben Michel még egyszer sem kapott meghívást az Ovális Irodába, igaz, helyette tavaly decemberben elutazott Kínába, hogy Hszi Csin-ping elnökkel folytasson megbeszéléseket. 

Vazallusok

Sorsdöntő lépés lesz, miként fogja az Európai Unió önmagát definiálni az Egyesült Államok és Kína közötti egyre feszültebb viszonyrendszerben. Érthető azok érvelése, akik az orosz után egy újabb függőség kialakulásától óvják Európát, az azonban egészen egyértelmű, hogy míg az Egyesült Államok a kínai veszedelemre hívja fel a figyelmet, a részletekkel nem is foglalkozva akarja átvenni a helyét, ugyanolyan függőségi viszont teremtve. Ennek ékes példáját láthattuk és láthatjuk jelenleg is: az orosz energiahordozók, különösen a földgáz szankcionálásával és szállításának elapadásával az USA kereskedelmi bevételei az LNG-szállítások terén az egekbe szöktek.

Amennyiben Ursula von der Leyen valóban elér bármiféle eredményt abban, hogy az USA protekcionista, zöld átállást szorgalmazó, kirekesztő hatású törvénye alól az európai vállalatok valamilyen formában mentességet kapjanak, szoros kapcsolata Bidennel kifizetődő lesz. Ha azonban ezt azon az áron éri el, hogy az amerikai elnök általa belehajszolja Európát a jelenlegi, óriási veszteségeket okozó szankciós háború mellett egy újabba (ezúttal azzal a Kínával, amely eleve több évtizedes és sok ezer milliárd dolláros előnyben van az Unióhoz képest az elektromos piacon), az beláthatatlan következményekkel járhat az európai gazdaságra. A széleskörű konszenzuson alapuló gazdaságpolitikai döntésekkel és függetlenedési szándékokkal alapvetően nincs probléma. Azzal már sokkal inkább, ha az EU a saját érdekeivel homlokegyenest ellenkező módon, kitartott módjára, revolverezésszagban és kritika nélkül szolgálja ki az USA érdekeit érvényesítő követeléseket. 

Ahogyan a Politicónak az Európai Tanács egyik magas rangú tisztviselője fogalmazott: „Nagy az esélye egy USA-Kína konfliktusnak, mi azonban ennek ellenére is úgy gondoljuk, hogy nem szakadhatunk el teljesen Kínától. Partnerei vagyunk az Egyesült Államoknak, nem a vazallusai”.

Fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan