Már egy éve tart az orosz-ukrán háború, de az idő és a kialakult patthelyzet az erősebb háttérrel rendelkező Oroszországnak dolgozik.
Mihálovics Zoltán politológus írása a Makronómon.
Pontosan egy éve tart az orosz-ukrán háború, az eredmény eddig patthelyzet, ami viszont Oroszország malmára hajtja a vizet a politikai előnnyel egyetemben. Nem tudjuk a Putyin által meghirdetett „különleges hadművelet” pontos orosz célját, de ha Oroszországnak sikerül megtartania a tavaly szeptember 30-ával elcsatolt megyék (Donyeck, Luhanszk, Herszon, Zaporizzsja) területének nagyobb hányadát, akkor sikeresnek könyvelheti el a hadműveletét.
A szankcióscsomagok ugyan megérintették az orosz nemzetgazdaságot, de összeroppantani nem tudták. A megtámadott Ukrajna veszteségei sokkal nagyobbak, mint azok a veszteségek, amiket a szankciók okoztak Oroszországnak, és az ukrán jövőkép is meglehetősen borús.
Ukrajna jövője erősen kérdéses, az előjelek nem adnak okot optimizmusra:A háború miatt az ukrán GDP 30,4 százalékkal esett vissza 2022-ben. Azt megelőzően, 2021-ben 3,4 százalékkal növekedett, mintegy 200 milliárd dollár volt akkor, most pedig alig több mint 140 milliárd dollár. A dolog pozitív oldala viszont, hogy a visszaesés végül jelentősen enyhébb volt, mint amit a háború kitörésekor vártak – akkor 40 százalékos visszaeséssel számoltak.
Ukrajna demográfiai képe is erősen átalakult a háború kezdete óta. Az emberek döntő többségben a szomszédos országokba menekültek – Lengyelország, Magyarország – vagy onnan tovább a nyugat-európai országokba – Németország, Olaszország, Franciaország, Ausztria. A menekültekkel együtt a képzett munkaerő nagy része is eltávozott Ukrajnából.
2021. július 1-jén 41,4 millió főre becsülték a népességet – a 2014-ben annektált Krím és Szevasztopol nélkül –, ami közelített Spanyolország népességének számához. Jelenleg az elmenekültek számát is figyelembe véve 25 millió fő környéki szintre csökkenhetett az ukrán népesség. A jövő kérdése, hogy a több mint 10 millió menekült közül a háború befejeztével mennyien térnek vissza.
Oroszország vajon miért indított támadást Ukrajna ellen 2022. február 24-én?
Okkal lehet feltételezni, ha a Zelenszkij-kormány életbe lépteti a Minszk II egyezményt, és létrejött volna egy szuverén Ukrajna autonóm ruszofón régiókkal, akkor kevesebb esély lett volna egy orosz támadásra. Igaz, az orosz támadásra az életbe léptetés elmaradása sem szolgáltat elfogadható indokot: Oroszország megtámadott egy szuverén államot, ugyanakkor ennek ellenére sem szabad elfelejteni, hogy a történtekben Ukrajna felelőssége is óriási. Orosz szempontból nézve a dolgot a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta az anyaországtól elszakadt oroszok jogainak védelme számukra kulcsfontosságú.
így Oroszország aggodalmai aligha voltak alaptalanok.
A háború kirobbanása óta az egyik felkapott téma Ukrajna mielőbbi NATO-tagsága. Többek között a frissen megválasztott cseh elnök, Petr Pavel is a háború befejezése után rögtön fel szeretné venni Ukrajnát a NATO-ba. Már Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter és William Burns, a CIA igazgatója is figyelmeztetett arra, hogy a NATO Ukrajnára való kiterjesztése veszélyes, és Oroszország számára egyértelmű fenyegetés és egyben casus belli . Éppen ezért – amint azt a Der Spiegel által kiadott írásos dokumentumok alátámasztották –
Az Oroszországban bekövetkezett 1998-as válságot követő zűrzavarban viszont a NATO figyelmen kívül hagyta ezt a biztosítékot az orosz aggályokkal, biztonsági garanciákkal egyetemben. Bill Clinton 8 éves elnöksége alatt jelentősen átalakította a NATO küldetését és a középpontba az emberi jogokat, valamint a szociális jólétet helyezte. Ennek voltak összességében nézve pozitív – a NATO bővítése – és negatív hozadékai is – például, hogy nagyon leépült a Bundeswehr.
Egyáltalán nem véletlen, hogy Ukrajnát tudatosan távol tartották mindeddig a NATO-tagságtól, hiszen Oroszország számára ez a korábbinál direktebb egzisztenciális fenyegetés.
Putyin ezt a biztosítékot látta megdőlni, és a támadás megindításának előestéjén is erre hivatkozott.
A globális rakétavédelmi rendszer létrehozására irányuló amerikai projekt részeként mind Romániában, mind pedig Lengyelországban elfogórakétákat telepítettek. Az ott telepített kilövőrendszereket pedig Tomahawk cirkálórakétákhoz, azaz támadó csapásmérő-rendszerekhez lehet használni.
Az amerikai fejlesztések ezzel nem álltak meg: az USA fejleszti ezen kívül az univerzális Standard Missile 6-ot, amely azért jelentős, mert légvédelmet, rakétavédelmet, földi és felszíni célpontokat is képes megsemmisíteni.
Az orosz válasz sem maradt el: 2021 októberében Oroszország tesztelte az első tengeralattjáróról indítható, hipersebességű rakétáját, az orosz főváros közvetlen közelében pedig letelepítette az első S-500-as légvédelmi rakétarendszerét.
A hatalmas mértékű amerikai támogatásokra nézve felvetődik bennünk a kérdés: az USA-nak vajon milyen stratégiai érdeke fűződik Ukrajnához, a bőséges katonai és anyagi támogatásokkal valójában milyen stratégiai érdeket szeretne előmozdítani?
Érdemes az amerikai szempontot onnan indítani, hogy miért is hagytak fel Minszk II-vel és Ukrajna semlegességének koncepciójával. Az USA-ban mintegy 10 éve már napirenden van az „orosz rendszerváltás”. Igaz, ezt próbálják tagadni. Victoria Nuland egykori külügyminiszter-helyettes, a Külügyminisztérium kelet-európai részlegének vezetője 2014. május 6-án elmondta a Kongresszus érintett bizottságának, hogy 1992 óta már mintegy 20 milliárd dollárt adtak Oroszország számára egy békés, virágzó, demokratikus országba való átmenet támogatására. Ez azóta is napirenden van, de Oroszország nem az 1983-ban erővel keresztülvitt békére törekvő USA-t látta maga előtt, inkább azt, hogy a Biden-adminisztráció a gyengeségéből fakadó provokációt folytat – e gyengeség intő példája volt a botrányos kivonulás Afganisztánból.
Joe Biden nem is tagadta, hogy rendszerváltozásra van szükség: március 26-án kijelentette, hogy Putyin nem maradhat hatalmon.
Ez a decemberben készült közvélemény-kutatásokból is világosan látszik, a megkérdezettek 81 százaléka kiállt Putyin rezsimje mellett.
Korábban az USA azt állította, hogy a gazdasági szankciók majd összeroppantják az orosz gazdaságot: nagyjából a felére csökkentik majd a gazdasági teljesítményüket. Ehhez képest a gazdasági szankciók nem hozták el a várt hatásokat.
Az sem jelenthető ki biztosra, hogy a nyugat alapanyag-ellátás tekintetében előnyben van Oroszországgal szemben.
Észt becslések azt állítják, hogy Oroszország napi szinten 9000 tüzérségi löveget képes gyártani, szemben az USA-val, ahol jelenleg ez a szám havi szinten 15 ezer.
A CSIS január 9-i jelentése is ezt támasztja alá, amely szerint az USA kapacitása az Ukrajnába szállított precíziós lőszerek tekintetében korlátozott.
Mindeközben Oroszország javára szól, hogy jelentős mennyiségű munkerőt mozgósított, továbbá javította a koordinációt mind szárazföldön, mind pedig a levegőben, jelentős számú SU-35 és SU-57 harci repülőgépet vetett be, és szintén jelentős mennyiségben küldte a frontra a legfejlettebb T90-es harckocsijait. Az utóbbi hónapokban megmerevedtek a frontok, és nem hogy újabb ukrán ellentámadás nem indult, de Bahmut környékén, ha nagy sikereket nem is, némi előrejutást azért fel tudnak mutatni az utóbbi hónapokban az oroszok.
A nyugatnak valószínűsíthetően nincs elegendő katonai kapacitása ahhoz, hogy pusztán az ukránok távolról történő támogatásával, katonáit nem bevetve, kiűzze az oroszokat Ukrajnából. A katonai segély egyes amerikai elemzők szerint relatíve olcsó, könnyű megoldásnak tűnik, de fennáll annak a veszélye is, hogy az USA-ban a segélyekkel bizonyos fegyverrendszerekből nem nagyon marad más célra. Viszont ez a kockázat megéri az USA-nak, hiszen az ukránoknak nyújtott fegyverek megsemmisítik vagy legalábbis alaposan megtizedelik az első számú ellenfél elsőosztályú fegyvereit is, jelentősen gyengítve az orosz hadi potenciált. Az USA tehát feláldozhatja Ukrajnát egy – az ukrán fél számára lényegében megnyerhetetlen háborúban – pusztán az orosz képességek leépítésének az oltárán.
Az elmúlt hetekben felkapott téma volt, hogy az USA már szinte biztosan küld majd a jövőben Ukrajna számára modern Abrahams harckocsikat, de F-16-os vadászgépek küldése még a mai napig sem teljesen biztos. Viszont, ha mindkét típusból is szállítanának Ukrajnának, ezek a rendszerek mindenképpen több hónapos kiképzést igényelnének a bevetés előtt. Ezalatt pedig Oroszország sikeresen mozgósíthatja majd eredeti inváziós haderejének nagyjából a dupláját, miközben javított helyszíni teljesítményén is.
Mindezek alapján a háború egyre inkább egy „lemorzsolódási” kimenetelű, elhúzódó háborúnak tűnik.
Jelenleg az USA dilemmában van, miután nem sikerült szankciókkal szétzúzni az orosz gazdaságot, és rosszul volt felkészülve erre a háborúra, alábecsülve az oroszok mozgósítandó létszámát, valamint képességeiket.
A háború hosszabb távú folytatása viszont Ukrajnát teszi szinte teljesen működésképtelenné: tovább nőnek a veszteségek, az infrastruktúra pedig nem csak a keleti frontvonalak mentén, de a kulcsfontosságú nagyvárosokban is fokozatosan megsemmisül. Igaz, az USA adott esetben telepíthet fegyvereket Ukrajnába, hogy onnan mélyen Oroszországon belül csapódjanak be lövedékek, de ezzel akár el is mozdulnánk egy Oroszországgal vívott nukleáris világháború felé, amit természetesen az amerikaiak sem kockáztatnának meg.
Az bizonyos, hogy amennyiben sem az orosz, sem pedig az ukrán fél nem indít egy mindent eldöntő offenzívát, akkor az utóbbi hónapokban látható „lemorzsolódási” háború folytatódni fog, hiszen a nyugati fegyverek önmagukban nem adnak mindent eldöntő előnyt.
Hiba lenne messzemenő jóslatokba bocsátkozni, de jelenleg a legvalószínűbb forgatókönyv szerintünk egy – akár Ukrajna és az USA számára megalázónak tűnő – fegyverszünet. Ez viszont paradox módon kedvezne az USA-nak, mint ahogy történt ez Vietnamban is. Az 1975-ös megalázó vietnami kivonulás lehetővé tette ugyanis az amerikai katonai stratégia alapos újragondolását. Ennek az újragondolásnak anno az lett az eredménye, hogy Amerikában technológiai forradalmat hajtottak végre a védelmi rendszerek terén. Ezzel pedig azt az előnyt akkor megfordították, amit a Szovjetunió az 1970-es évek elején élvezett, mégpedig a hagyományos fegyverek, fegyverrendszerek vonatkozásában.
Mintha az USA nem tanulna a múlt generációjának baklövéseiből. Ezeket a hibás lépéseket a demokrácia exportjából fakadó utópisztikus illúziók motiválták: Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria és most Ukrajna. Könnyen lehet, hogy az USA-nak ismét szüksége van egy megalázó fegyverszünetre, amely után megint törekedhet egy újabb technológiai felsőbbrendűségre, amivel a hidegháborút is megnyerte.
Borítókép: MTI/AP pool/Evan Vucci
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
Oroszország figyelmeztetett, hogy felülvizsgálja álláspontját Kijev uniós tagságával kapcsolatban, mivel az uniót veszélyesebb katonai szövetségnek tartja már, mint a NATO-t.
Robbanószert találtak a Szerbiát és Magyarországot összekötő kritikus gázinfrastruktúránál.
Heorhij Tihij szerint nem azt a kérdést kell feltenni, hogy mikor indul újra az olcsó orosz energia a vezetéken, hanem hogy „hogyan szabaduljunk meg az orosz olajtól Európában, amely fenyegeti a kontinens biztonságát”. Az ukránok is derékba törnék a magyar rezsicsökkentést, és a védett üzemanyagárakat.
Nagyon reménykednek az ukránok, az Európai Bizottság pedig gyártja a forgatókönyveket.
Zelenszkij és oligarchái a biztonságból parancsolgatnak, de már az egyszerű emberek sem hajlandóak meghalni a korrupt ukrán kormányért.
Az Európai Unió egyik alapelve a tagállamok közötti szolidaritás, Brüsszel azonban mégsem lép fel az ukrán olajblokáddal szemben. A Barátság-kőolajvezeték körüli vita azt mutatja: a gyakorlat néha messze kerül az elvektől.
A legnagyobb ellenszélben vált sikeressé a már a hazai mozikban is látható, bibliai témájú animációs film.
Bámulatos felvételek.
