Legyünk politikailag szuperkorrektek! Írjuk újra az összes nemzeti himnuszt!?

Az egykori The Daily Advertiser napilap szerint, amikor 1745-ben először felhangzott a britek himnusza, azt a közönség szűnni nem akaró vastapssal és felharsanó hurrá-kiáltásokkal fogadta. Tehát már első megszólalásakor fergeteges siker volt. 
Az Economist cikkírója szerint a brit himnusz még nem is számít a nemzetek repertoárjában különösen vérgőzösnek, de azért itt is előkerül, hogy különböző, válogatott módszerekkel el kell pusztítani az ellenséget, meg kell hiúsítani cselszövéseit. 
A nemzeti himnuszok zömében a XIX. században keletkeztek, amikor a népek önmagára ébredése volt divatban, amely többnyire a nacionalizmusban valósult meg. Más nemzetek gyalázása, pocskondiázása akkoriban dicső tettnek számított, ez csak emelte a nemzetek öntudatát. Hát persze, hogy ez tükröződik a nemzeti himnuszokban. 

Válogatott bűntények sorozata

De a XXI. századi ember merőben más – szögezte le a cikkíró, aki fel is tette a kérdést: miért kell egy meghaladott kor jelképeit használni magunkra? Hagyva a patakokban folyó vért, miért nem a haza szépségéről, az ott lakó emberek kedvességéről, vendégszeretetéről szól a nemzetek dala? A szerző megérti, hogy nem az emberi egyenlőség eszméje viszi a prímet, a különbözőségeket sem dicsőítik ezek az énekek, de miért nem tudnak jobb képet sugározni a nemzetről? 
Mintha állandó küzdelemből és véres csatákból állt volna a múlt. Mert bizonyos himnuszokból úgy tűnik, mintha a földlakók nem civilizált emberi lények lennének, hanem barlangjukból szabadult vad lények. 

Ott van például a francia himnusz, amely válogatott bűntények sorozata. Szerepel benne a zsarnok, aki azért támad a hazára, hogy „bosszút álljon ifjon s gyönge lányon”, miközben „vérben áztatja rút zászlaját”. Ilyen jelenet csak korhatáros filmben szerepelhet. Aztán egy következő versszak a halál dicsőítéséről szól. 
A Marseillaise forradalmi indulónak született – látja be a szerző –, így hát érthető is lelkesítő szóhasználata, és az ellenséget inkább gyalázzák, mint kedves jelzőkkel illetik. De talán nem kéne modernizálni, a mai valós világhoz igazítani az ugyancsak borzalmas képeket? 
Nemzeti énekükben miért nem büszkélkednek a franciák a kiváló konyhájukkal, Párizs megkapó szépségével vagy akár a TGV száguldásával? De a francia himnusznál is van rémisztőbb, például a vietnami, amelyben a nép dicsőségbe vezető útját az ellenség holttestei szegélyezik. De előfordul olyan himnuszrészlet is, amelyben a géppuska hangját magasztalják.

A szexizmust is ki kell irtani?!

Miért nem követeli a nemek közti egyenlőség nevében Olaszország első női kormányfője, Giorgia Meloni, hogy változtassák meg a himnusz első sorát „Olaszok, fivérek és nővérek”-re, így példázva a két nem közötti teljes egyenlőséget? 

Ráadásul a miniszterelnök asszony az Olaszország Fivérei nevű, a himnusz első sorát idéző párt egyik vezetője. A szexizmusnak sincs helye a modern himnuszokban – szögezi le ellentmondást nem tűrő módon a brit újságíró, aki – állítása szerint – tisztában van vele, hogy még ilyen csekély változtatások is milyen hatalmas méretű nacionalista hullámokkal találkoznának.

Példák sora bizonyítja…

Pedig hány példa van rá, hogy jelentősen megváltoztatták a nemzeti dalt. A dallamot változatlanul hagyták, de új szöveggel énekelték, vagy mindkettőt kidobták, és teljesen új mellett döntöttek. Az II. világháború után a feledés homályába utálták a német himnusz első sorát, amelyben megállapították, hogy Németország minden nemzet felett áll. Az orosz himnusz szövegét is már többször módosították. Az 1944-es, Sztálint dicsőítő himnusz a diktátor halála után a volt szovjet vezetőre való utalás nélkül hangozhatott el. Kevesen tudják, hogy 1977-ben született meg az új, a „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok” kezdetű szöveg. Majd a Szovjetunió megszűnésével Szergej Mihalkov – a filmrendező Nyikita Mihalkov apja, aki a Sztálin korabeli szöveget is írta – verse, az „Oroszország a mi szent államunk” lett az orosz himnusz. Ez egy olyan szöveg, amely még talán tetszhet is az Economist szerzőjének. Itt nem ömlik patakokban a vér, nem kaszabolják le a holtukból feltámadott hősök az ellenséget, inkább a hazaszeretetről szól. Ám ma Nyugaton semmit sem lehet dicsérni, ami orosz, sőt az egész orosz kultúra a felejtős kategóriába esik, legalábbis jobb társaságban nem hivatkoznak rá. 

Fél térden

Legyünk azért őszinték: igen merész ötlet, hogy át kell írni az összes nacionalista, horrorisztikus jeleneteket tartalmazó, háborúpárti himnuszt. De Nyugaton semmi sem szent. Hiszen a történelmet is addig lehet formálni, átszabni, átgyúrni, míg nekik tetsző darabot nem kapnak. 
Aztán meg a lehető legtöbb eszközön ezt harsogni, hogy az belevegye magát az emberek agyába. Végképp eltörölni a múltat  – ez a valódi jelszó. Lehet az dicső vagy sanyarú, haladó vagy múltba ragadó, a lényeg az, hogy ők mondják meg az igazat. 
Ma még szentségtörésnek hangzik az új himnuszok követelése, de holnapra – könnyen lehet – ez már megszokott lesz. Minden lehetséges területre beszivárognak, hogy ott fejtsék ki korántsem áldásos tevékenységüket. 

Holnapután fel is hangzanak a modern, a szép új világot éltető nemzeti dalok. De miért kell ezt ennyire elaprózni? Minek kell ide kétszáz új himnusz, elég egy is az emberiségnek, amelyet majd egy központból irányítanak. Ha ez a dal felcsendül, akkor csaknem nyolc milliárdnyian fél térdre ereszkednek. Arra viszont senki sem emlékszik, hogy mit is jelképez ez a mozdulat. 

(Címlapfotó:123rf.com)