Recep Tayyip Erdogan török elnök 2002-ben győzött a választásokon, 2003-ban miniszterelnök lett, és azóta is ő Ankarában a legfőbb ember. Erdogan fennmaradása az elmúlt két évtizedben saját reformjainak köszönhető.
Amikor Erdogan hivatalba lépett, Törökország parlamentáris demokrácia volt egy miniszterelnökkel, aki a kormányfő szerepét töltötte be, és egy parlament által kinevezett elnökkel, aki ceremoniális államfőként szolgált. De 2007-ben Erdogan népszavazáson fogadtatta el, hogy az elnökről a nép döntsön. Így 2014-ben ő lett Törökország első, nép által megválasztott elnöke. Ez a lépés lett a 2016-ban bekövetkezett hatalomkonszolidáció alappillére, amikor a kormánya elleni sikertelen puccskísérletet követően szuperelnöki rendszerré alakította át Törökországot.
Populista, de mérsékelt iszlamista erőként tekintettek rá, aki sok tekintetben igazságosabbá tette a török társadalmat – például azzal, hogy eltörölte a hidzsáb tilalmát az állami intézményekben (így nevezik a nők haját eltakaró fátylat, amit a muszlim nők és lányok hordanak kamaszkortól fogva), továbbá engedélyezte a kurd nyelv oktatását az iskolákban. Emellett a magas GDP-növekedés a szegénység csökkentésével is járt, ezzel Törökország a felső-középső jövedelmű gazdaságok közé emelkedett a korábbi évek során.
A nyugati fővárosokban Erdogant úttörő vezetőként üdvözölték, aki képes volt a nyugati és az iszlám kontextus közötti finom retorikai és diplomáciai határvonalakon mozogni. Bizonyította a világ közvéleményének, hogy a nyílt iszlám társadalmak ugyanolyan modernek, dinamikusak és innovatívak lehetnek, mint nyugati társaik. Törökország elkötelezett tagja volt a NATO-nak, és az Európai Unióhoz való csatlakozásra is készen állt.
Nyíltan vallásos kormányfőként Erdogan ingoványos területen mozgott. Bár Törökországnak már korábban is voltak iszlamista vezetői, mindegyiket gyorsan eltávolította a kemalizmus őrének tekintett hadsereg. Állítólag Erdogan miniszterelnöksége elején számos puccsfenyegetéssel vagy katonai összeesküvéssel szembesült, és mindegyikre a hadsereg hatalmának csökkentésével válaszolt, arra hivatkozva, hogy ez az EU-csatlakozás feltétele.
A dolgok 2016. július 15. után eszkalálódtak, amikor Erdogan és támogatói meghiúsították az uralma elleni eddigi legsikeresebb puccskísérletet. Válaszul Erdogan kétéves szükségállapotot hirdetett ki, amely felfüggesztette a jogállamiságot, és átfogó tisztogatást indított.
A Human Rights Watch becslése szerint 130 000 közszférában dolgozó tisztviselőt rúgtak ki állásából, közel 80 000 embert pedig letartóztatták a terrorizmussal való állítólagos kapcsolat miatt. A puccskísérletet követően és az azt követő tisztogatás során Erdogan népszerűségi mutatói az egekbe szöktek.
A rendkívüli állapot 2018. júliusi megszűnése óta Erdogan politikai élete kaotikus maradt. A korai miniszterelnöki időszakával ellentétben hírhedtté vált a török gazdaság rossz irányításáról és a kamatemelésekkel szembeni különös ellenszenvéről. (A török választók túlnyomó többségében a gazdaságot jelölik meg legfőbb aggodalmuknak.) Emellett agresszívan beavatkozott a regionális katonai konfliktusokba, és felvette a harcot a Földközi-tengeri határokért, amit egyesek revizionista, neo-oszmán külpolitikának minősítenek.
Függetlenül attól, hogy személye mennyire kellemetlen,
illetve Erdogan kritikus közvetítő erőnek bizonyult Oroszország és Ukrajna között, lehetővé téve az ukrán gabonaexportot a Fekete-tengeren keresztül. Erdogan a NATO-n belül is megmozgatta az izmait, mivel engedményeket akar kicsikarni a leendő tagok közül Finnországtól és Svédországtól, amelyek szerinte a Kurdisztáni Munkáspárthoz (PKK) köthető fegyvereseket rejtegetnek.
Amúgy a kurdok támadása - akár retorikailag, akár katonailag - mindig is megbízható választási stratégia volt Törökországban.
Viszont a legújabb közvélemény-kutatások szerint Erdogan politikai karrierje hamarosan véget érhet. Saját 2017-es reformja szerint egy török elnök legfeljebb két ötéves ciklusban tölthet be tisztséget, amelyből az elsőt Erdogan már majdnem kitöltötte. Ahhoz, hogy újraválasszák, egyértelmű többséget kell szereznie - ha nem is június 18-án, de a július 2-i második fordulóban.
A felmérések szerint az egy ellenzéki jelölt és Erdogan közötti potenciális összecsapás nem sok jót ígér a hivatalban lévő elnöknek. Lehet a végén Erdogan a kurdokra szorul, ugyanis a kurd Népek Demokratikus Pártja (HDP) - egy baloldali, nacionalizmusellenes párt, amely a parlament harmadik legnagyobb tömbjét alkotja - nem csatlakozott a Hatok Táblájához, amelyet török nacionalistának tart.
Előzetesen úgy tűnik, hogy a Hatok Táblájának elnökjelöltje nagy valószínűséggel a CHP vezetője, Kemal Kilicdaroglu lehetne, de felmerült még Mansur Yavas ankarai polgármester és Ekrem Imamoglu isztambuli polgármester neve is. Persze 2022. december közepén a bíróság Imamoglut két év börtönbüntetésre ítélte „közszereplők megsértésének” vádjával. Egy másik korábbi elnökjelölt, Selahattin Demirtas szintén börtönben sínylődik.
Bár Törökország a legtöbbek szerint még mindig egy működő képviseleti demokrácia, ha a választók eljutnak az urnákhoz, a szakértők egyetértenek abban, hogy a jelenlegi választási és kampányszabályok az AKP-nek kedveznek, amiben segíthet Erdogan média és az igazságszolgáltatás feletti kontrollja.
Az is elképzelhető, hogy Erdogan megtartja az elnökséget, de az AKP elveszíti a parlamenti többséget, vagy ő veszíti el az elnökséget, az AKP pedig megtartja a parlamentet. Tekintettel az elnökség kiterjedt hatásköreire, az első forgatókönyv előnyösebb lenne Erdogan számára. A második eset kínos lenne, Erdogan politikai hivatal nélküli pártvezérré válhatna.
Ha a közvélemény-kutatások helytállnak, a Hatok Táblája pártjainak engedményeket kell tenniük a kisebbségi jogok terén, hogy többséget szerezzenek, és távol tartsák a hatalmat az AKP és ultranacionalista szövetségesei, a Nacionalista Mozgalom Pártja kezétől. Másrészt az újonnan alakult Győzelem Pártja zászlaja alatt növekvő kemalista bevándorlásellenes mozgalom szavazatokat vehet el a CHP-től és más szekuláris pártoktól, de – úgy tűnik – nem éri el a 7 százalékos választási küszöböt, ami nettó nyereséget jelentene az AKP számára a parlamentben.
Persze túl korai lenne teljes körű előrejelzéseket tenni a hat hónap múlva esedékes választásokkal kapcsolatban, különösen, mivel még nem tudjuk, ki lesz Erdogan fő elnöki ellenfele, és ki kerül még börtönbe.
Sok függ a szír lakosságtól és politikai erőktől, a globális nagyhatalmi szereplőktől. De az mindenképpen ígéretes, hogy Magyarország egész más helyzetben van most, mint a 2000-es évek elején.
Ez történik Szíriában: a megbuktatott rezsim képviselőivel is tárgyalt az átmeneti kormány vezetője, az amerikaiakat viszont ő sem szereti...
A jövőt illetően az a nagy kérdés – fejtegette Nógrádi –, hogy képes-e egy terrorszervezet demokratikusan működni.
Törökország nem fogad el semmilyen „terrorfolyosót” a régióban.
Na, melyik marad a mi nagy testvéri, baráti, szuverenista elvtársunk?
Európa sírva fog térdelni Erdogan elnök előtt Damaszkusz eleste után.
Szimpla bunkóság és arrogancia.
A mérnöki tudás és a mesterséges intelligencia legjavát rakják bele Szaúd-Arábia presztízsvárosába; a 170 kilométer hosszú mesterséges városban egy Magyarországnyi lakos él és dolgozik majd.
