Még egy szó a Schengeni vesszőfutásról

A Schengeni vesszőfutás az övezetnek című cikkem Romániának és Bulgáriának a schengeni övezethez való csatlakozása elleni osztrák és holland vétó hátterét, valamint a kérdés tágabb geopolitikai aspektusait járta körbe.
Ide kívánkozik fontos kiegészítésként egy téma, aminek látszólag semmi köze nincs ehhez az alapvetően gazdaság- és biztonságpolitikai érdekek mentén meghatározott folyamathoz, ez pedig az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben tartásának kérdése. 
E cikkben mégis amellett igyekszem majd érvelni, hogy e két ország teljesítménye a kisebbségek emberi jogainak védelme területén előrevetíti, hogy egy esetleges schengeni csatlakozáskor mennyiben számíthat a többi EU-s tagállam arra, hogy e két országban az uniós jog által megkövetelt kötelezettségek jóhiszemű végrehajtása valóban megelőzi majd korrupciós érdekeiket.

Milyen korrupciós érdekekről van szó?

Korrupciós érdek alatt ez esetben arra gondolok, hogy jelentős, a politikai elitet is átszövő szervezett bűnözői érdekek kötődnek ahhoz, hogy a fegyver-, drog- és embercsempészet e két gyenge láncszeme mielőbb tagjává váljon a schengeni övezetnek, ezáltal könnyítve a szervezett bűnözői csoportok illegális tevékenységét. 
A tét nem kicsi. Amint fent nevezett cikkemben is említettem, egy közel 30 milliárd eurós nyereségre szert tevő „piacról” beszélünk egyedül az emberkereskedelem terén. Ehhez jön a fegyvercsempész „üzlet”, ami csak az Ukrajnához köthető tevékenységet számítva, a konzervatív becslések szerint is dollármilliárdos nagyságrendet tesz ki. Ebben Románia, mint Ukrajnával közvetlenül határos ország különösen érintett. Végül ott van a drogcsempészet, amely „piacnak” az Europol felmérései értelmében a megbecsülhető minimális alsó határa ugyancsak 30 milliárd euró évente.

A kisebbségi jogok védelme, mint lakmuszpapír a nemzetközi kötelezettségek végrehajtásában

Bulgária helyzete
A 2021-es bulgáriai népszámlálás alapján a fél milliós nagyságú török közösség mintegy 8,5 százalékát teszi ki Bulgária 6,8 milliós összlakosságnak. A központi államhatalom viszonya  hozzájuk   kísértetiesen hasonlít arra, ahogy Románia viszonyul az erdélyi magyarokhoz.
Nyílt és erőszakos asszimilációs politika folyt a rendszerváltoztatás előtt, ami falurombolásban kulminálódott Ceaușescuéknál, annak analógiája a tömeges, kényszerű névváltoztatási kampány volt a bulgáriai törökök esetén, melynek keretében Todor Zhivkov kommunista Bulgáriájában 1984-85-ben valamennyi török névvel rendelkező állampolgárt családnevének bolgárosítására kényszerítettek. Ezzel párhuzamosan pénzbüntetéssel sújtották azt, aki törökül beszélt nyilvános tereken.  Különbség ugyanakkor, hogy a rendszerváltást követően e jogszabályt eltörölték, engedélyezve a török nevek ismételt használatát, a történtekért pedig két bolgár miniszterelnök is bocsánatot kért. 

Dacára megannyi változásnak, mindkét országban a közélet alapvető stíluselemét képezi  a kisebbségekkel szembeni gyűlöletbeszéd. Bulgáriában a hatóságok készségszinten szabotálják az elvileg alkotmányosan is garantált kisebbségi jogok végrehajtását, a török nyelvcsaládhoz tartozó Gagaúz ugyanúgy szerepel az UNESCO veszélyeztetett nyelveinek listáján, mint Románia esetében a csángó magyar. Továbbá mindkét ország egzisztenciális szorongással és biztonságpolitikai reflexekkel viszonyul a kisebbségek bármely törekvéséhez, amely jogaik kiterjesztésével járna.
E „kínálatból” a 25 évvel ezelőtt még 20 ezer tagot számláló, mára 1.100 fősre nyomorított bulgáriai macedón közösségnek is lehetősége van részesülni. Ezt demonstrálandó, Bulgáriához köthető az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) egyik leggyakrabban idézett kisebbségvédelmi tárgyú ítélete, a 2001-es Sztankov és Egyesült Macedón Szervezet (UMO) Ilinden v. Bulgária ügy. 
Az UMO Ilinden fő politikai célja szimplán a macedón kisebbség elismertetése volt, és az e célt szolgáló fő tevékenysége a bulgáriai macedónok számára fontos történelmi eseményekre emlékező ünnepségek szervezése. Ennek ellenére 1990-ben, 1998-1999-ben és 2002-2004-ben is 

A bolgár bíróságokkal szemben az EJEB arra a következtetésre jutott, hogy az automatikus hivatkozás arra, hogy egy szervezetet (vélt okokból) alkotmányellenesnek minősítettek ‒ és megtagadták a nyilvántartásba vételét ‒, nem lehet elegendő ahhoz, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének 11. cikke által garantált békés gyülekezéshez való jog gyakorlását szisztematikusan hátráltassák a hatóságok. 
Ugyanezen ítélet 97. pontja egy másik fontos román-bolgár kapcsolódási pont, a kisebbségi autonómia relációjában kifejti, hogy „az a tény, hogy egy személyi csoport autonómiára szólít fel, vagy akár az ország területe egy részének elszakadását kéri... nem indokolhatja automatikusan a gyülekezéseik betiltását. A politikai változások követelése beszédekben és tüntetéseken nem jelenti automatikusan az ország területi integritásának és nemzetbiztonságának veszélyeztetését.” 

Románia gyakorlata
Keleti szomszédunk hasonlóan restriktív gyakorlatot követ, ami történelmi perspektívába helyezve joggal erodálja a román szavahihetőségbe vetett bizalmat. A Stanford Egyetem professzora, Stephen Krasner „Sovereignty: Organized Hypocrisy” című könyvében emlékeztet, hogy az elmúlt másfél évszázad román szempontból kiemelt jelentőségű nemzetközi szerződései mind tartalmaztak a kisebbségek védelmére vonatkozó passzusokat. 
Ez igaz volt a Párizsi Szerződésre (1856), amely autonóm státuszt biztosított Havasalföldnek és Moldvának az Oszmán Birodalmon belül; a Berlini Szerződésre (1878), amely nemzetközi elismerést biztosított Romániának; a Versailles-i Szerződésre (1919), amely jelentősen kibővítette az ország határait; illetve az „újabb” Párizsi Szerződésre is, amely megerősítette ezeket a kibővített határokat (1947). 
A kisebbségekkel szembeni bánásmódban megkövetelt önmérsékletet és normakövetést az Európa Tanácsi és Európai Uniós integráció is megkövetelte, lásd például a koppenhágai csatlakozási kritériumokat, illetve az Európai Unióról szóló Szerződés 2. cikke szerinti alapértékeket. Hovatovább az Európa Tanács (ET) Parlamenti Közgyűlése 1115. (1997) számú határozatának 17.2 cikke évekkel Románia strasbourgi integrációját követően is emlékeztetett, hogy a tagállamoknak továbbra is tiszteletben kell tartaniuk az ET-hez való csatlakozáskor vállalt kötelezettségeiket. Márpedig felvételi kérelmének részeként Románia vállalta, hogy a kisebbségek védelmére vonatkozó politikáját az 1201 (1993) ajánlásban lefektetett elvekre alapozza, benne a kisebbségi területi autonómiát ajánló 11. cikkellyel.

A végrehajtásában megmutatkozó nyilvánvaló hiányosságok ezzel szemben azt mutatják, hogy a központi kormányok soha nem voltak igazán érdekeltek abban, hogy jóhiszeműen teljesítsék nemzetközi kötelezettségvállalásaikat. Ehelyett csak ideiglenesen fogadták el szuverenitásuk korlátozását a kisebbségekkel kapcsolatban, hogy ezzel más, nagyobb stratégiai célokat érjenek el: állami elismerést, területnövelést vagy éppen tagságot nemzetközi szervezetekben.

Most nem feltétel a kisebbségvédelem – avagy az írott szó értéke

A fentebb említett nemzetközi kisebbségvédelmi kötelezettségek végrehajtása természetesen nem szerepel a schengeni csatlakozás feltételei között. Egyértelmű viszont, hogy 

E cikk az egyezmény minden részes állama számára kötelezővé teszi a pacta sunt servanda elvét, vagyis a szerződésekben vállalt kötelezettségek jóhiszemű teljesítését. Ennek hiánya komolytalan és megbízhatatlan fél képében tünteti fel ezen országok politikai elitjeit.
A kisebbségvédelmi normák végre nem hajtása olyan gyakorlat, ami megalapozatlan félelmeken és történelmi nehezteléseken alapszik. Az ezekkel kapcsolatos gyakorlaton így változtatni nehéz, de ennek lehetősége mindkét országban mindig rendelkezésre áll. 
Románia esetében a szerződéses kötelezettségek jóhiszemű végrehajtása mellett az országon belüli társadalmi béke és a többség-kisebbség viszonyának méltányos rendezése felé tett lépés is volna, ha az erdélyi magyarságnak teljesítenék azokat a követeléseit, melyek az Európa Tanácsi csatlakozáskor vállaltakkal összhangban volnának, így például:
- a magyar történelmi egyházak vagyonának feltétel nélküli és azonnali visszaszolgáltatását;
- a magyar egyházi oktatás állami finanszírozásának helyreállítását;
- az Európa Tanács vonatkozó dokumentumainak maradéktalan betartását 

(kiemelten a Kisebbségvédelmi Keretegyezményt és a Nyelvi Chartát).
Beleértve nemcsak a nyelvi jogokat (benne a különösen problematikus közigazgatási nyelvhasználat kérdésével), vagy az általános diszkriminációmentesség biztosítását (benne a burkolt gazdasági diszkriminációt is), hanem a közügyekben való hatékony részvétel biztosítását is az 1201/1993-as számú ajánlás 11. pontjának megfelelően: „Azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel, vagy különleges státusszal rendelkezzenek.”
A lehetőség mindig nyitva áll arra, hogy Románia és Bulgária is bizalomépítő üzeneteket küldjön az Unió más tagállamai számára, korábban vállalt kötelezettségeik végrehajtásával és jogállami intézményeik megerősítésével. 
Ha viszont e két ország a schengeni egyezményt is csak annyira fogja betartani és komolyan venni, mint amennyire a kisebbségek védelmében tett vállalásaikat, akkor az övezetbe való felvételüket követően tartósan gyenge láncszemek lesznek az illegális migrációval, drog- és fegyver kereskedelemmel szembeni uniós küzdelemben.

(Címlapfotó:123rf.com)