Jövedelmek és vagyoni egyenlőtlenségek
A tíz „megafenyegetés” egyike, amelyre Roubini könyvében rámutat, a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek növekedése, amely a demokrácia elleni harcot is szítja.
Az országokon belüli jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek számos ok miatt nőnek. A jelentős tényezők közé tartozik
- a kereskedelem és a globalizáció,
- a technológiai innováció (amely tőkeigényes, készségorientált és munkaerő-takarékos),
- a gazdasági és pénzügyi elitek önerősítő politikai ereje,
- az oligopolisztikus hatalom koncentrációja a vállalati szektorban,
- a munkásság és a szakszervezetek hanyatló ereje.
Ezek a tényezők együttesen erős reakciót váltottak ki a liberális demokráciával szemben.
A munkavállalókat, a szakszervezeteket, a munkanélkülieket és a hátrányos helyzetű csoportokat támogató fiskális politika segíthet csökkenteni az egyenlőtlenségeket, de a bérinfláció növelése magasabb inflációhoz is vezethet. Tekintettel a vállalatok aránytalan árképzési erejére (a munkához képest), az árak jobban emelkednek, mint a bérek, ahogyan 2021-ben és 2022-ben is történt. Ennek eredménye a reálbérek csökkenése, ami súlyosbítja az egyenlőtlenségeket.
A fiskális politika – beleértve a progresszív adózást is – történelmileg csak szerény hatással volt az egyenlőtlenségre. A mesterséges intelligencia, a robotika és az automatizálás térnyerése pedig azt jelenti, hogy a munkaerő érdekérvényesítési képessége idővel még gyengébb lesz, mivel az emberek sok – rutinszerű, kognitív és egyre kreatívabb – munkahelyet veszítenek el a szoftverek és robotok miatt.
A Homo sapiens idővel elavulttá válhat
Roubini nem látja rózsásan a mesterséges intelligencia, a robotika és az automatizálás fejlődését, mert szerinte egyre több munkahelyet fog tönkretenni, még akkor is, ha a politikai döntéshozók magasabb protekcionista falakat építenek. Az elöregedő fejlett gazdaságok a bevándorlás korlátozásával és a több belföldi termelés megkövetelésével erősebb ösztönzést jelentenek a munkaerő-takarékos technológiák számára.
A MegaThreats-ben azt veti fel, hogy
aki a mesterséges intelligencia területén vezető szerepet tölt be, az válhat vezető globális hatalommá, és ez könnyen lehet Kína is.
Az Egyesült Államok és Kína nemcsak azért versenyez, hogy az évszázad vezető geopolitikai és katonai hatalmává váljon, hanem azért is, hogy uralja a jövő iparágait, beleértve a mesterséges intelligenciát, a robotikát, az automatizálást, a tárgyak internetét, a nagy adatforgalmat, az 5G-t (holnap a 6G-t) és a kvantum-számítástechnikát. A technológia mindkét országban erősen támogatott, de Kína szigorúbb megközelítést alkalmaz ezek ellenőrzésére és kezelésére.
Roubini azzal árnyalja Kína lehetőségeit, hogy a közelmúltbeli, a magánszektor – beleértve a technológiai cégeket is – elleni fellépése nem tesz jót az ország azon képességének, hogy valóban innovatív technológiákat és alkalmazásokat tervezzen.
De Kína az élvonalbeli ágazatokba irányuló folyamatos, felülről lefelé beruházásainak puszta ereje mégis lehetővé teheti az ország számára, hogy uralja a jövő iparágait megalapozó technológiákat. A kínai államkapitalista modell azonban kifogyni látszik, ami a potenciális növekedés erőteljes csökkenését okozza, és tekintettel a kínai elnök statisztikus megközelítésére, ez a lassulás valószínűleg tovább folytatódik és elmélyül.
Viszont azt tanácsolja, hogy egy árnyaltabb amerikai megközelítés hosszú távon sikeres lehet. A kínai parancsuralmi irányítási modelljéről bebizonyosodott, hogy dinamikusan befolyásolja a gazdasága komparatív előnyeit. Ezért van szüksége az USA-nak megfelelő iparpolitikára. A tisztán laissez-faire megközelítés nem lesz elég ahhoz, hogy az USA uralja a stratégiai technológiákat.
Deglobalizáció és a világ környezeti gondjai
Ugyanakkor a geopolitikai konfliktusok és a nemzetbiztonsági aggályok is tovább szítják a kereskedelmi, pénzügyi és technológiai háborúkat, felgyorsítva a deglobalizáció folyamatát.
A protekcionizmus visszatérése és a kínai-amerikai függetlenség széttagoltabbá teszi a világgazdaságot, az ellátási láncokat és a piacokat, ami az áruk és szolgáltatások széles körét megdrágítja. A „friendshoring” és a „biztonságos és tisztességes kereskedelem” váltotta fel az offshoringot és a szabad kereskedelmet.
A környezeti problémákról Roubini kiemeli, hogy az Egyesült Államok fele – a Republikánus Párt – tagadja az ember által okozott klímaváltozás valóságát, és aktívan blokkolja az azt célzó politikákat. De fennáll a generációk közötti konfliktus is: az idősebb generációk nem hajlandóak viselni az intézkedések költségeit egy olyan jövő megakadályozása érdekében, amelyet soha nem fognak látni, míg a fiatalabb generációk egy része még nem is szavazhat.
Felveti, hogy
nemzetközi szinten fennáll a potyautasok játékelméletből jól ismert problémája.
E szerint még ha egy ország meg is hozza az összes szükséges áldozatot a nulla nettó kibocsátás eléréséhez, csak akkor jár jól, ha a világ többi része is megteszi ugyanezt.
A fejlett gazdaságok pedig, amelyek a légköri üvegházhatású gázok nagy részét létrehozták, nem hajlandóak átcsoportosítani a fejlődő gazdaságok számára szükséges több milliárd dollárnyi támogatást, hogy ők is elérjék a nettó nulla kibocsátást, vagy legalábbis alkalmazkodjanak a melegebb éghajlathoz. Eközben a feltörekvő gazdaságok, amelyek ma a legtöbb új kibocsátást termelik – mint például Kína és India – ellenállhatnak a kibocsátásuk csökkentésének, amíg nem lesznek gazdagabbak, ezt a döntést talán egy-két évtized múlva hozzák csak meg. Végül pedig az USA és Kína közötti geopolitikai rivalizálás súlyosan hátráltatja a globális közjavak előmozdítására irányuló erőfeszítéseket.
Roubini mester tehát felsorolt pár okot, amiknek következtében eljutottunk ehhez a veszélyes ponthoz. Túl sokáig dugtukt a homokba a fejünke. Most azt ajánlja, hogy tegyünk különbséget a normatív kijelentések között, amelyek arra vonatkoznak, hogy a világnak milyennek kellene lennie ideális esetben, és a pozitív kijelentések között, amelyek arra vonatkoznak, hogy a világ valószínűleg milyen lesz.
Most pótolnunk kell az elvesztegetett időt! A kormányok és a magánszektor határozott fellépése nélkül mind belföldön, mind globálisan a következő időszak egyre kevésbé fog hasonlítani a második világháború utáni négy, a fejlett világban viszonylag békésebb, prosperáló évtizedhez és inkább hasonlít majd az 1914 és 1945 közötti három évtizedre. (Ebben a kijelentésben, gondolatmenetben implicite benne van sajnos akár egy harmadik globális háború fenyegetése is – a szerk.)
A fentiek miatt Roubini szerint
a disztópikus jövő most valószínűbb, mint az utópisztikus.
(Forrás: Project Syndicate)