Lekonyult az ormánya Milanovic elefántjának

A kommunizmus nyolcvanas évek végére datálható bukásától a 2008-as globális pénzügyi válságig ismertté vált nagyfokú globalizáció időszakát talán a legjobban az úgynevezett elefánt diagram (a kék görbe az alábbi ábrán) írja le, amelyet Christoph Lakner és Branko Milanovic készített.

Kép forrása: https://socialeurope.eu/wp-content/uploads/2022/12/Picture-1.webp

Mit is mutat az elefánt pontosan?

Az "elefánt diagram" népszerűségét Milanovic annak tulajdonítja, hogy empirikusan megerősítette azt, amit sokan gondoltak. Azaz, hogy az ázsiai jövedelmek gyors növekedése lényegében egybeesett – és talán okozati összefüggésben is állt – a nyugati középosztály hanyatlásával, valamint a globális legfelső 1 százaléknyi vagyonos réteg felemelkedésével. 

A jövedelmek növekedésének ez a mintázata azonban nem maradt változatlan a 2008-18 közötti tíz évben, amely közvetlenül a világjárvány előtt ért véget. Az új adatok egyszerre mutatnak folyamatosságot és változást (ez a narancssárga vonal az ábrán). A folytonosságot az ázsiai reáljövedelmek magas, sőt gyorsuló növekedése jelenti, a változást az eloszlás globális csúcsánál történő jelentős növekedési lassulás jelenti.

A Nyugat lassulása

A két folyamat megértéséhez Milanovic visszamegy a 2008-as válság hatásaihoz, amit egy észak-atlanti válságnak minősít. Amíg ugyanis a gazdag európai és észak-amerikai országok növekedése 2008 őszétől kezdve lelassult, sőt negatívba fordult (a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet tagjai esetében 2008-ban és 2009-ben is negatív volt), addig Ázsiában, különösen Kínában a növekedés gyakorlatilag ez idő alatt nem változott.

Leginkább az tanulságos, ami az Egyesült Államokban történt, mivel az amerikai gazdagok közel a felét teszik ki annak a bizonyos globális felső 1 százaléknak.

Az amerikai jövedelemfelmérések szerint az ottani lakosság felső 5 százaléka 2008 és 2010 között reálértéken mintegy 10 százalékot veszített vagyonából, sőt az azon belüli leggazdagabb 1 százalék jövedelme még jobban, csaknem ötödével csökkent. 

A következő pár évben a gazdagok “talpra álltak” (hiszen például részvény- és ingatlan befektetéseik a tőzsde és az ingatlanpiac magára találásával szinte automatikusan nőttek), de végül csak 2015-ben érték el a 2007-es szintet. 

Az USA leggazdagabbjai – és ezen keresztül a világ leggazdagabbjai – majdnem egy teljes évtizedet „veszítettek el”. Ez megmagyarázza, hogy az "elefánt ormánya" (amely a globálisan a gazdagok jövedelemnövekedését jelképezi) miért is konyult le az erőteljes globalizáció időszakához képest.

Milanovic rámutat arra is, hogy a legutóbbi évek az USA esetében ennek a tendenciának a folytatását mutatják. A 2020-ban életbe léptetett CARES (Coronavirus Aid, Relief and Economic Security) törvényben foglalt igen nagy támogatási program a transzferek és az adózás utáni jövedelemegyenlőtlenségek jelentős csökkenését eredményezte. A Gini-koefficiens  –  amely a teljes egyenlőtlenség nullájától a végtelen egyenlőtlenség százasáig terjed – az USA esetében több mint egy ponttal csökkent, ami fél évszázad óta a legnagyobb csökkenés. A sors iróniája, hogy ez a nagymértékű csökkenés Donald Trump elnökségének utolsó évében következett be.

Folyamatos növekedés Ázsiában

Milanovic, visszatérve a 2008 és 2018 között történésekre, megállapítja, hogy a gyors kínai és indiai növekedés tovább folytatódott. Az egy főre jutó bruttó hazai terméket tekintve Kína évi 7,5 százalékkal, India 6 százalékkal nőtt. Ez a növekedés megmutatkozik a háztartási felmérésekben is. Például a vagyoni elemzések a városi és vidéki Kínára vonatkozóan, az egy főre jutó átlagos éves növekedést 10 százalék körüli értékkel adják meg, a városi Indiára vonatkozóan 8 százalékkal, a vidéki Indiára vonatkozóan pedig alig 5 százalék alatt.

Ez a folyamatos ázsiai növekedés két szempontból is alapvetően átalakította a globális jövedelemelosztást.

Egyrészt megnövelte a globális középosztály méretét, másrészt átrendezte a globális jövedelmi pozíciókat. Az előbbi azt jelenti, hogy a globális elosztás középső részének vastagsága most nagyobb. Az utóbbi azt jelenti, hogy az ázsiai jövedelmek növekedésével a globális rangsorban sok embert kiszorítottak az ázsiai emberek a gazdag országok jövedelemeloszlásának alsó részeiből.

Egy drámaian rossz példa: az olaszok

Ezt a hatást Milanovic Olaszország példáján szemlélteti, amely több mint két évtizede nem növekedett. Az olaszok legalsó tizedét 1988-ban a 73. globális percentilisben találhattuk. 20 évvel később, ahogy az ázsiai jövedelmek növekedtek, és ahogy a városi Kínából származó nagy tömegek magasabb jövedelmeket értek el, mint az olaszok, mindez azt eredményezte, hogy

az 56. globális percentilisbe. Hasonló, de kevésbé drámai lefelé irányuló mozgás érintette a német és az amerikai népesség alsó harmadát is.

Az ilyen lefelé irányuló mozgás a pozícióban jelent változást, nem feltétlenül jelenti a reáljövedelmek csökkenését, és sok esetben a reáljövedelmek nem is csökkentek. Azonban azt jelenti, hogy a gazdag országok azon tizedei között lassabb a jövedelemnövekedés, amely a növekvő kínai jövedelmek „hatósugarán” belül van.

Új globális dinamika

Milanovic a jelenlegi átrendeződést az ipari forradalom óta az egyik a legnagyobb átrendeződésnek tartja. Teljesen új globális dinamikát hoz létre, mivel az elmúlt két évszázadban a nyugati országok és Japán emberei szinte teljes mértékben „uralták” a globális felső kvintiliseket, 20 százalékot. (Természetesen más országokból is sokan voltak a felső kvintilisben, de ők nem milliós nagyságrendben voltak ott). Ez az „uralom” már Kína belépésével ebbe a körbe meggyengült, és ha a feltörekvő Ázsia és a nyugat közötti növekedési ráták közötti különbségek megmaradnak, akkor még tovább fog gyengülni.

A jelenlegi globalizációs korszak kezdete óta szinte teljes egészében a gyors kínai növekedésnek köszönhetően csökkent az egyenlőtlenség. 

Ám azzal, hogy Kína felső-középső jövedelmű országgá vált, matematikailag további növekedése már nem csökkenti a globális egyenlőtlenséget. Sőt, inkább tovább növelheti a globális egyenlőtlenséget, mivel

Miközben tehát a globalizáció következő szakaszában a globális medián vagy középosztály további erősödésére számíthatunk, a globális egyenlőtlenségek alakulása döntően India és a népes afrikai országok növekedésétől függ majd: Nigéria, Egyiptom, Etiópia, Tanzánia, Kongó.