Európának mind gazdaságilag, mind politikailag hatalmas szüksége van egy erős német–francia együttműködésre. Az egyetértés azonban a Scholtz-kabinet hivatalba lépése óta egyre nehezebb a két ország között: a háború hatásai és a válságkezelési ellentétek mind erőteljesebben amortizálják az eddigi jó kapcsolatot. A fagyos viszonyról Bauer Bencével, az MCC Magyar-Német Intézet igazgatójával beszélgettünk.
A Scholz-kormány érezhetően nem találja az összhangot a franciákkal, az utóbbi hónapokban pedig már csak az ellentétekről hallani. Mi volt az első repedés az addig elég stabil alapokon nyugvó együttműködés falán?
Az egyik legnagyobb törést az atomenergia területe okozta. Az Olaf Scholz vezette koalíciós kormány, amelyben a Zöldeknek meghatározó szerepe van, tulajdonképpen abban a pillanatban kezdte meg működését, amikor Macron elnöknek – hosszú lobbizás után – sikerült elérnie, hogy az Európai Bizottság fenntartható energiaként jelölje meg az atomenergiát.
Már az is óriási feszültséget generált a német kormánykoalíción belül, hogy a maradék két erőmű leállítása nem történik meg 2022 végéig, sőt Scholz – kancellári jogait gyakorolva – egy harmadiknak is meghosszabbította a működési idejét jövő év áprilisáig. Az, hogy a francia lobbi ennyire erőteljesen érezteti hatását az Unión belül, és az atomenergia reneszánszát kezdi élni, meglepte és fel is bosszantotta a német kormányt. Berlinben eleve morális alapon közelítenek az energiakérdéshez, és nem tudnak túllépni az atom iránti ellenszenvükön. Holott a társadalom nagy része – az energiaválság közepén – már arra hajlana, hogy akár évekkel is meg lehetne hosszabbítani az atomerőművek működési idejét. Még a Zöld Párt hívei is meglepően megengedők a kérdésben, szemben a vezetőivel, akik azonban hallani sem akarnak róla.
Miközben a németek a franciákra a nukleáris erőművek miatt mutogatnak, azok azzal vádolják Berlint, hogy a mostani válság javarészt a németek orosz gázfüggősége miatt alakult ki.
Joggal mondják.
A tervek szerint először lekapcsolták volna az atomerőműveket, aztán kiépítik a megújuló energiaforrások hálózatát. A kettő között pedig az orosz gáz oldotta volna meg a problémát. Ebből keletkezett a mostani, reménytelennek tűnő helyzet. Miközben a zöld átállás az elsődleges céljuk, az orosz gáz kiesése után mit csináltak? Újra üzembe helyezték a szénerőműveket. Vagyis olyan csapdahelyzetbe kerültek a saját döntéseik miatt, amit – ha a klímapolitikát tekintjük – a lehető legrosszabb kényszermegoldással próbálnak megoldani.
Pedig ott lenne nekik az Északi Áramlat 2. Van rá esély, hogy azt mégis üzembe helyezik?
Az Északi Áramlat 2-t a háború kitörése előtt két nappal törölték a lehetőségek közül. Technikailag bármikor meg lehetne nyitni. Meg is oldaná a jelenlegi problémát, ugyanakkor újabbakat szülne. Ha megnyitnák, az belpolitikai viszállyal járna, egyben azt bizonyítaná, amit a franciák mondogatnak:
Scholzék ebbe nem fognak belemenni. Mint említettem, az egész energiaellátási problémát morális kérdésnek tekintik.
Az azonban nem vetett fel morális aggályokat a kormányban, hogy egy 200 milliárdos önmegmentő csomagot jelentsen be az energiaválság enyhítésére, gyakorlatilag megmentve ezzel a német ipart, de elengedve a többi tagállam kezét. Franciaország is erős nemtetszését fejezte ki, arra célozva, hogy Berlin ezzel a húzással a közös piac alapelveit áshatja alá.
Minden ország olyan döntéseket hoz, ami a saját állampolgárainak, a saját gazdaságának jó. A 200 milliárdos mentőcsomag az energiainfláció hatását küszöbölné ki, ezzel nem lenne gond. A probléma ott kezdődik, hogy a pénz csak a német vállalatok életben tartását segítené, ez pedig valóban versenytorzító hatású lehet. De nem csak ez a baj vele, hanem az, hogy
A német kormány ez utóbbi felvetést azzal próbálta elmaszatolni, hogy – hasonlóan a 100 milliárd eurós haderőfejlesztési alaphoz – egy költségvetésen kívüli zsebbe rakná a 200 milliárd eurót.
Lehet trükközni a kifejezésekkel. A külön zseb valóban nem szerves része az államháztartási büdzsének, de a tény attól még tény marad: azt az összeget csak hitelből tudja biztosítani a kormány.
A 100 milliárdos haderőfejlesztési terv szintén növelte a feszültséget a két ország között. Macron szerint a németek külön utakon kezdenek járni, ez pedig egy új, EU-n belüli fegyverkezési verseny kezdetét jelenti. Azt is Scholz szemére vetette, hogy alapvetően nem európai közös fejlesztésekben, hanem amerikai importrendszerekben gondolkodik.
A német-francia álláspont sokáig közös volt az európai, stratégiai szuverenitást jelentő hadiipari fejlesztések ügyében. A háború azonban ezt is felülírta. Jó példa erre a francia-német-spanyol közös fejlesztésű vadászgépnek az úgynevezett FCAS projekt keretében elkezdett fejlesztése, amely a német álláspont megváltozása miatt most háttérbe szorult.
Számukra most a gyorsaság a fontos, ezért a közös fejlesztési projektek helyett a már létező amerikai technológiára építenek, rohamtempóban erősítve a védelmi képességüket.
A jelenlegi helyzetben azért az természetesnek tűnik, ha egy ország elsősorban a saját állampolgárai biztonságát tartja szem előtt, ezért a lassú, közös fejlesztések helyett gyors vásárlásokat bonyolít le.
Ez a logika teljesen érthető, az viszont mindenképpen visszás, hogy éppen Németország alkalmazza, amely a közös európai megoldások mindenkori szószólója volt. Nem kell messzire visszatekintenünk, elég, ha csak a migránsválságra gondolunk. Berlin most olyan stratégiai partnerségeket és viszonyokat igyekszik figyelmen kívül hagyni, amelyek hatvan éve léteznek. Franciaország és Németország is azt hangoztatja, hogy messzemenőkig felelősséget érez Európáért. Utóbbi esetében ezzel kapcsolatban felbukkan néhány kérdőjel. Jelenleg nem látni a határozott vezetőt, az irányokat megjelölő pontokat. Angela Merkel tizenhat éven át volt kancellár – kiváló politikai kapcsolatokat építve több francia elnökkel –, annyira határozott és céltudatos elképzelésekkel, hogy mindenki elismerte megkérdőjelezhetetlen európai vezető szerepét. Nem véletlenül mondják: ha ő lenne még a kancellár, a mostani háború nem robbant volna ki. Scholzban nincs meg az a határozottság és erősség, ami Merkelt jellemezte.
Macron természetesen érzékeli ezt, és próbálja is kihasználni az alkalmat Európa geopolitikai viszonyrendszerének megváltoztatására. Hogy ennek mi lesz a végkimenetele, azt egyelőre nem látni, az viszont biztos, hogy nagy szükség lenne egy erős és kiegyensúlyozott német vezetésre.
Nem sokat javított a viszonyon a Scholz-kabinet részéről megnyilvánuló, az Európai Bizottság uniós gázársapkával kapcsolatos ötlete iránti ellenszenv sem. Berlin ebben az esetben is élesen fogalmazott, kijelentve: annak bevezetése veszélyeztetné a német gazdaság működését. Scholz aggodalma ismét azt a kritikát váltotta ki, hogy nem európai összefüggésekben gondolkodik?
Érthető a németek félelme attól, hogy egy mesterségesen lenyomott gázár az export csökkenésével és azzal járhat, hogy a kereskedő országok Európán kívül adják el a gázt. Ez reális veszély, amit a franciák sokkal lazábban tudnak kezelni az atomerőműveik miatt. Ezen a ponton ismét az energiával kapcsolatos, ellentétes álláspontok feszülnek egymásnak.
Az ő szemszögükből teljesen elfogadható a gázársapka ellenzése, hiszen a gazdasági és társadalmi túlélésük a tét. Ugyanakkor mereven ellenállnak a kézenfekvő megoldási lehetőségeknek, vagyis egyszerűen nem tudnak jó döntést hozni. Frusztráló lehet manapság a német kormány tagjának lenni.
Úgy tűnik, Franciaország a nemzetközi diplomáciában is szokatlanul nyers módon viszonyul partneréhez, legalábbis az utóbbi hetekben Macron elég határozott jelzéseket küldött Scholznak.
A brüsszeli EU-csúcs környékén a francia fél lemondta a közös kormányközi egyeztetést. Valóban erős jelzésértéke van, hiszen ez lett volna az első ilyen jellegű bilaterális tárgyalása az új német kormánnyal. Macron az igazságot jelölte meg indokként:
Szerinte először egyeztetni kell az igen eltérő álláspontokat. Egy nagyon is kézzelfogható konfliktus alakult ki a két állam között, amelyet egyrészt a háború hatásai generáltak, másrészt a német kormány tapasztalatlansága. Egy kormányok közötti konzultáció elhalasztása elég ritka, az, hogy megtörtént, jól jelzi a helyzet súlyosságát.
A tárgyalás helyett lett egy négyszemközti munkaebéd Párizsban, ahol állítólag Macron több esetben is Scholz orrára koppintott. Ráadásul sajtótájékoztatót sem tartottak utána, amit egyesek szintén modortalanságnak és a házigazda fél erőfitogtatásának tulajdonítanak. Eszünkbe juthat, hogy pár hete éppen Scholz volt az, aki a magyar miniszterelnöknek nem biztosított sajtónyilvánosságot.
A közös sajtótájékoztató kérdése egy bonyolult diplomáciai protokollba illeszkedik. Egy munkamegbeszélés után például nem feltétlenül kell tartani. Ne feledjük, Orbán Viktor és Scholz ilyen szinten még nem ismerték egymást, így a német visszafogottság abban az esetben még érthető is volt. A Macron-Scholz találkozónál már más volt a helyzet. A sajtótájékoztató hiánya egyértelműen mutatja a két fél közötti nézeteltérések nagyságát. Ezek a nézeteltérések pedig egy sajtótájékoztatón csak még nyilvánvalóbbá válnának, így – ha megoldásokat, az álláspontok közeledését nem tudnak bejelenteni – valóban nincs sok értelme. Az is érezhető, hogy
Talán neki jött a legjobban, hogy nem tájékoztatták a nyilvánosságot a beszélgetésről.
Scholz esetében a zavarodottság és a határozatlanság szemmel látható. A kínai kapcsolatokhoz való hozzáállása csak olaj volt a tűzre, gondolok itt pekingi hivatalos látogatására vagy a hamburgi kikötő tulajdonjoga körül kirobbant botrányra.
A berlini Kína-politika alapvetően mindig pragmatikus volt. Angela Merkel kiváló kapcsolatokat ápolt a pekingi vezetéssel, a helyzet ugyanis viszonylag egyszerűen festett. Kína, mint kereskedelmi és gazdasági partner, megkerülhetetlenné vált. Az az európai kényelem és megfizethető piac, amihez hozzászoktunk, elsősorban Kínának köszönhető. Ezért az európai országok és Peking együttműködése zökkenőmentesnek volt mondható. A fordulat és Kína megítélése a háború miatt következett be. Kína geopolitikai közeledése Oroszországhoz, a szorosabbá váló viszony Moszkvával más megvilágításba helyezi Peking helyzetét, így a vele való kapcsolatot is. Hogy ebben a feszült helyzetben jó ötlet volt-e engedni a hamburgi kikötőben a kínai beruházást, azt a jövő fogja eldönteni. Egy dolog azonban most is látszik:
annyira szorosak jelenleg a közte és az EU között létesített gazdasági kötelékek. Lehetnek geopolitikai nézeteltérések, de a kialakult helyzetben a gazdaságpolitikai és kereskedelmi megfontolások mindent felülírnak, ezt önmagában Scholzon is nehéz lenne számonkérni.
Jelentős nézetkülönbségek vannak Macron és Scholz között az Európai Unió bővítésének, elsősorban a balkáni országok tekintetében is. Macron a német befolyási övezet esetleges kitágulásától tart?
A balkáni bővítés nagyon komplikált probléma. Egyébként ez az egyetlen olyan pont, amelyben Németország és Magyarország száz százalékig egyet ért. Párizs soha nem volt a bővítések híve, a franciák egy másfajta Európában gondolkodnak. A régióval kapcsolatban hagyományosan a németek és a magyarok gondolkodtak és gondolkodnak megértő módon, a Balkán stabilitása szerintük létfontosságú Európa biztonsága és jövője szempontjából. Emlékezhetünk, hogy a németek voltak az elsők, akik elismerték, Szlovénia és Horvátország függetlenségét,
Macron egyszerűen nem tekint stratégiai lehetőségként a térségre.
Említette a magyar hozzáállást. A Scholz-kormány regnálásával megváltozik az Orbán-féle viszony Németországhoz, illetve Franciaországhoz? Megfordulni látszik az eddigi hozzáállás: Merkel után Scholz elutasítóbb a magyar kormánnyal, míg Macron – politikai felfogása ellenére – sokkal inkább partnernek tűnik bizonyos kérdésekben.
A magyar-német kapcsolatok sokszínűségének és szilárdságának történelmi hagyományai vannak. A franciákkal ez nincs meg, ezért ők sokkal megértőbb módon és pragmatikusabban tudják szemlélni a magyar kormány döntéseit, mint a németek, akik jelenleg főként ideológiai oldalról közelítenek felénk. Macron valahogy úgy fogalmazott Orbán Viktorral kapcsolatban:
Márpedig ez a megközelítés a lehető legjobb. Lehet ideológiai vitákat folytatni, de összességében Európában és Európáért kell együtt dolgozni. Franciaország meg sem próbálkozik az akaratát ráerőszakolni a kisebb tagállamokra, ezért a kapcsolat sokkal kiegyensúlyozottabb pillanatnyilag vele, mint Németországgal.
Ha már kiegyensúlyozottság: újjá lehet építeni a francia-német együttműködés omladozó falát, vagy egy esetleges végleges összeomlás lehetőségével is számolnunk kell?
Nagyon nehéz erre választ adni. A világ nem fehér és fekete. A legmegnyugtatóbb végkifejlet az lenne, ha a háború gyorsan véget érne, és a gazdaság újra levegőt kapna. Az nagyon sokat lendítene a két ország kapcsolatán is. Teljes összeomlást ne emlegessünk, arra már volt történelmi példa, amely nagyon rossz emlékeket idéz. Az viszont biztos, hogy
A német elgondolás most sok dologban eltér akár a franciától, akár a magyartól. A legfontosabb a nemzetállamok és a nemzeti szuverenitások erősítése lenne, amire aztán már lehetne erős Európát építeni. Jelenleg ennek az ellenkezőjét, a szétcincálás folyamatát láthatjuk. Emiatt abban sem lehetünk biztosak, hogy az Európai Unió egyáltalán túléli-e ezt a súlyos válságot, és létezni fog-e például még tíz év múlva. Reméljük, hogy minél gyorsabban béke lesz és helyreáll a rend. Talán akkor választ kapunk a legfontosabb kérdésre: hogyan lehet ezeket a kríziseket államközösségi szinten átvészelni és túlélni.
Nyitókép: MTI/EPA/Clemens Bilan
Vajon miért tűrnek meg népek háborúpárti kormányokat és politikusokat? Képesek lennének Ukrajnáért feláldozni az egész civilizációnkat? Ungváry Zsolt írása.
A biztonságpolitikai szakértő szerint a cél csak az, hogy megnehezítsék a hivatalba lépő Trump-adminisztráció helyzetét.
A Scholz-kormány bukása csak nyitánya annak a válságfolyamatnak, amelybe Berlin az elmúlt évekbe kormányozta magát az elhibázott energiapolitikájával.
Az Eurostat szerint Franciaország az egyik legrosszabbul teljesítő ország az Európai Unióban.
Egy nagy német betli krónikája: így bukott meg a baloldali–liberális kormány. Kohán Mátyás írása.
Nem csak nekünk tűnt fel, tényleg egyre kevésbé harcias Zelenszkij retorikája.
Meg fog lepődni! Drágult ugyan a Horváth Ilona szakácskönyv legendás bejglije, csakhogy a fizetések is nőttek.
