A jelenlegi bizonytalan helyzetben kevesen mernek valamiféle jövőképet kialakítani. Russel Napier pénzügyi guru szerint az elkövetkező 15-20 évben a pénzügyi elnyomás lesz a vezérmotívum. A tőkebefektetések fellendülését és a nyugati gazdaságok újraiparosítását fogjuk látni. Ez eleinte sokaknak tetszeni fog, mielőtt az évekig tartó, rosszul elosztott tőke stagflációhoz vezetne.
Russell Napier sosem tartozott az örökös inflációra figyelmeztetők közé. Ellenkezőleg, évekig írt a globalizált világgazdaság deflációs erejéről. Két évvel ezelőtt azonban fordult a kocka, és Napier az infláció ördögi visszatérésére figyelmeztetett. Telibe talált. Megint. A The Market NZZ-nek adott beszélgetésben elmagyarázta, hogy a legtöbb fejlett gazdaságban miért zajlik alapvető változás, és miért nem érvényes többé az a rendszer, amelyhez a legtöbb befektető az elmúlt 40 évben hozzászokott.
Napier már 2020 nyarán azt jósolta, hogy az infláció visszatér. Jelenleg Európában és az Egyesült Államokban több mint 8 százalék feletti az infláció. Előrejelzését fenntartja, és azt is, hogy ez az infláció strukturális jellegű, nem ciklikus. Mindeközben alapvető változást tapasztalunk a legtöbb nyugati gazdaság belső működésében.
Az elmúlt négy évtizedben hozzászoktunk ahhoz az elképzeléshez, hogy gazdaságainkat a szabad piacok irányítják. Jelenleg azonban egy olyan rendszer felé haladunk, ahol az erőforrások elosztásának nagy részét már nem a piacokra bízzuk. Itt Napier nem parancsgazdaságot vagy a marxizmust érti, hanem
A franciák ezt a rendszert "dirigistának" neveznék. Persze ez nem újdonság, hiszen 1939 és 1979 között is a világon szinte mindenütt ez a rendszer uralkodott. Csak elfelejtettük miképp működik, mert a legtöbb közgazdász a szabad piacgazdaságtant tanulta, nem pedig a történelmet.
Napier szerint a váltás főképp azért történik, mert az adósságszintünk túl magasra nőtt.
A 2008-as nagy recesszió már világossá tette számunkra, hogy ez az adósságszint túl magas. 2008-ban a világgazdaság a deflációs adósságfelszámolás szélére került, ahol az egész rendszer összeomlásának veszélye állt fenn.
Ezt már évek óta tudtuk, és már nem bírjuk elviselni a normális, szükséges recessziókat anélkül, hogy ne félnénk a rendszer összeomlásától. Ezért Napier szerint a GDP-hez viszonyított - magán- és államadósság szintjének csökkennie kell, és ennek legegyszerűbb módja a nominális GDP növekedési ütemének növelése. Ez történt a második világháborút követő évtizedekben is.
Russel Napier a folyamat fő érveként azt hangoztatja, hogy
Azzal, hogy a Covid-válság idején állami garanciákat adtak a bankhitelekre, a kormányok gyakorlatilag átvették a pénzteremtés ellenőrzésének lehetőségét. Sokan ezt csak egy átmeneti vészintézkedésnek tekintették a járvány hatásainak leküzdésére, most azonban újabb vészhelyzet van, az ukrajnai háború és az ezzel járó energiaválság.
A fentiek okán – Napier szerint – a kormányok nem fognak visszalépni ezektől a politikáktól, mindig akad majd vészhelyzet. A folyamatot azzal is alátámasztja, hogy 2020 februárja óta például
Nemrégiben – mint ismert – Németország egy hatalmas új garanciarendszerrel állt elő az energiaválság hatásainak fedezésére. Ez lett az új normalitás. A kormány számára a hitelgaranciák olyanok, mint a varázslatos ingyen pénzt termő fa.
Nem kell több államadósságot kibocsátaniuk, nem kell adót emelniük, egyszerűen csak hitelgaranciákat adnak a kereskedelmi bankoknak. És a hitelgaranciák csak egy függő kötelezettséget jelentenek az állam mérlegében.
legyen szó az energiáról, az egyenlőtlenségek csökkentését célzó projektekről vagy az éghajlatváltozás elleni küzdelmet célzó általános beruházásokról.
A kormányok tudják irányítani a hitelek és ezáltal a pénz növekedését, és vele együtt a gazdaság nominális növekedését is ellenőrizhetik.
Mivel a nominális növekedés a reálnövekedésből és az inflációból áll, ennek legegyszerűbb módja a magasabb infláció. Napier szerint
Persze ezt hivatalosan soha senki nem fogja kimondani, és a legtöbb politikus valószínűleg nincs is tisztában ezzel – véli.
Russel Napier úgy látja, hogy a fogyasztói árinfláció a 4-6 százalék közötti tartományban fog elhelyezkedni. Az energiasokk nélkül valószínűleg már most is ott tartanánk. Azért 4-6 százalék, mert ez egy olyan szint, amit a kormányok még megúszhatnak.
A pénzügyi elnyomás azt jelenti, hogy
Elismert közgazdászok és központi bankárok érvelnek már úgy, hogy az inflációt valóban magasabb szinten kellene hagyni, mint a korábban kitűzött 2 százalékos cél. A viszonyítási keretünk máris felfelé tolódik.
Ebben a folyamatban mára megszűnt a kapcsolat a központi bankok retorikája és a kormányok cselekedetei között. A monetáris politika igyekszik keményen a fékre lépni, míg a fiskális politika hatalmas kifizetésekkel próbálja enyhíteni az emelkedő árak hatásait.
Például a német kormány 200 milliárd eurós programja, a háztartások és az ipar védelmére fiskális ösztönzőként hat, miközben az EKB megpróbálja visszafogni a monetáris politikáját. Mivel ez vészhelyzeti finanszírozásnak minősül a kormány megteheti. Ahogy
Napier szerint a központi bankok tehetetlenek. Ez egy olyan hatalomváltás, amit nem szabad alábecsülni. Az elmúlt 40 év egész gazdasági rendszere arra a feltételezésre épült, hogy a hitelek és így a gazdaságban lévő széles pénzmennyiség növekedését a kamatlábak szintjén keresztül szabályozzák, és hogy a központi bankok szabályozzák a kamatlábakat. Most azonban, amikor
Teddy Roosevelt egyszer azt mondta, hogy a külpolitikában halkan kell beszélni, de nagy botot kell hordani. Mit mondana az, amikor a központi bankok elkezdenének kiabálni? Talán azt, hogy már nem hordanak nagy botot – szövi újra a régi gondolatot a szakértő szerző.
A folyamatban először is a kormányok közvetlenül beavatkoznak a bankszektorba. A hitelgaranciák kibocsátásával gyakorlatilag átveszik az irányítást a széles értelemben vett pénzteremtés felett, és oda irányítják a befektetéseket, ahová ők akarják. Ezután a kormány a pénz növekedési rátájának tartósan magas, de nem túl magas szintjére törekszik.
A kormány képes meghatározni a széles értelemben vett pénz és a nominális GDP növekedési ütemét. Ha tudja, hogy a gazdasága, mondjuk, 2 százalékos reálnövekedésre képes, akkor tudja, hogy a többit majd az infláció töltené ki. Harmadik előfeltételként szükség van egy olyan hazai befektetői bázisra, amelyet a szabályozási keretrendszer befogad, és amelynek meg kell vásárolnia az állam kötvényeit, függetlenül azok hozamától. Így megakadályozza, hogy a kötvényhozamok az inflációs ráta fölé emelkedjenek. Mindez ma megvan, mivel
Ezzel egy olyan mechanizmusról, ahol a banki hiteleket a kamatlábak szabályozzák, egy olyan mennyiségi mechanizmusra térünk át, amely át van politizálva.
Napier figyelmeztet a hitelek átpolitizálódására is. Jelentős növekedési lassulást látni, sőt recesszió felé tartunk, de a banki hitelállomány még mindig nő. A bankár klasszikus definíciója az volt, hogy esernyőt ad kölcsön, de az első esőcseppek láttán visszaveszi. Ezúttal nem így van. A bankok továbbra is hiteleznek, sőt még a rossz adósságokra képzett céltartalékokat is csökkentik. Arra számítanak, a kormány nem engedi, hogy a nagy adósok csődbe menjenek. A bankár, aki hisz a kormányzati garanciákban, továbbra is hitelez, és a nominális GDP tovább nő.
A kötvénypiaci őrei pedig nem fognak beavatkozni és lényegesen magasabb hozamot követelni az államkötvényeken, mert már most is van egy olyan befektetői bázis, amelyiknek csak államkötvényeket kell vásárolnia.
Napier mindezt a pénzügyi elnyomással kapcsolatosnak tartja, de sokaknak népszerű lesz.
És a választott kormányok azt állítják, hogy követik az emberek akaratát, amivel szemben egyetlen jegybankár sem fog ellenkezni.
A pénzügyi elnyomást abban látja, hogy 4-6 százalékos inflációs ráta és a 6-8 százalékos nominális GDP-növekedés mellett,
Az emberek bére emelkedni fog. A pénzügyi elnyomás a vagyont a megtakarítóktól az adósokhoz, az öregektől a fiatalokhoz helyezi át. Ez lehetővé teszi, hogy sok beruházás irányuljon olyan dolgokba, amelyek fontosak az embereknek. Például ez jelenthet óriási homeshoring vagy friendshoring fellendülést, hatalmas mértékű tőkebefektetést a saját gazdaságunk újraiparosításába.
Napier szerint ahhoz, hogy a GDP-hez viszonyított átlagos teljes adósságot a mai 300 százalékról 200-ra vagy az alá csökkentsék, még legalább 15 év kormányzati irányítású beruházásra és pénzügyi elnyomásra lesz szükségünk. Először jön a látszólag jóindulatú rész, amelyet a tőkebefektetések fellendülése és a nominális GDP magas növekedése hajt. Ez sokaknak tetszeni fog.
A folyamat végeként viszont ez az 1970-es évek stagflációját vizionálja, amikor
A stagfláció ugyanis az évek óta tartó, rosszul elosztott tőke után következik be, ha a kormány túl sokáig avatkozik be a tőke elosztásába. Amikor az Egyesült Királyság kormánya ezt tette az 1950-es és 60-as években, rengeteg tőkét csoportosított a szénbányászatba, az autógyártásba és a Concorde-ba.
Napier szerint, amikor a rosszul elosztott tőke magas nyomorindexben nyilvánul meg, akkor fognak az emberek ismét a rendszer megváltoztatására szavazni. Amit
A következő húsz évben (újra) meg kell ismerkedni az utoljára nálunk Magyarországon 1989 előtt emlegetett politikai gazdaságtan fogalmaival.
Noha az infláció maradt ugyanakkora szinten, rendkívül kedvező a háztartásoknak, hogy éves alapon az élelmiszerek közül többnek is mérséklődött az ára: kevesebbe kerül a liszt, a cukor, a kolbász, a tej és a margarin is!
Legott utasítva is lett az eddig kedvelt „Lizike”, hogy lesz szíves nem beleszólni „egy másik ország politikájába”. Francesca Rivafinoli írása.
A kormány összesen 122 milliárd forintot fordít erre a célra.
Bár még mindig kicsit visszafogottan, félve a gondolatrendőrség fasizmust kiáltó ítéletétől, azért néha-néha kezdünk kiállni magunkért. Ungváry Zsolt írása.
A Gránit Alapkezelő vezető közgazdásza kiemelte, hogy a magyar infláció szempontjából meghatározó kérdés a forintárfolyam.
A korábbinál erősebb, stabil forintárfolyam, gyorsuló növekedés és lassuló áremelkedés várható a következő időszakban.
Nem a pénzért csinálja.
A magyar miniszterelnök és az amerikai elnök tárgyalásán kiemelt téma lesz az energetika.
