Dani Rodrik, a Nemzetközi Közgazdasági Társaság elnöke, a Harvard Egyetem nemzetközi politikai gazdaságtan professzora abból kiindulva fogalmazta meg felvetéseit, hogy a globális gazdasági átalakulás által sürgetővé vált problémák kezelése általános szkepticizmust vált ki a kormányokkal és azok tagjainak vezetői képességeivel szemben. Mint írja, a polarizált döntésgyakorlás valójában kikezdi a társadalom azon képességét, hogy a közös problémákat együttesen, hatalmi szinteken átívelő megoldásokkal kezeljék. A negatív megítélést súlyosbítja, hogy az egyre erősebb kritikák szerint önmagában a kormányzatnak nincs sem elég háttértudása, sem képessége arra, hogy pozitív irányban változtasson országa gazdasági szerkezetének hiányosságain, az erőforrásokat pedig nem megfelelően, vagy éppen különböző, irreleváns érdekek mentén használja fel. Pedig
egy kormányzat irányítási képességeinek legfőbb jellemzője kellene legyen, hogy dinamikusan változik a gyakorlati tapasztalatok és a nem állami szervezetekkel való szoros együttműködés révén.
Egymásra utalva
Rodrik már régóta foglalkozik a globalista vs. nemzetállami gazdaság küzdelmével, és arra a megállapításra jutott, hogy mivel (alapvetően Európát vizsgálva) politikai szinten nem fog kialakulni egy olyan integrált Európa, ahol az országok nemzeti döntéshozása elveszíti irányító képességét,
a gazdaságpolitikában is elkerülhetetlenül a nemzeti jellegek dominálnak majd.
A fő dilemma szerinte az, hogy ez a „visszarendeződés” egy szűk elit érdekeit szolgálja-e majd az egyes államokban, vagy széles együttműködéssel, inkluzív gazdasági intézményrendszerben valósul-e meg.
A szerző évek óta érvel azzal, hogy egészséges társadalmat csak az állami és a versenyszféra stratégiai partnerségi viszonyával lehet elérni. Nagy általánosságban pedig az a jellemző, hogy a két terület kölcsönösen bizalmatlan egymással, ám mivel magának a gazdaságnak folyamatosan változó módon kell működnie, alkalmazkodva az aktuális állapotokhoz, el kell fogadni, hogy néha a kormányzat probléma-menedzseléséhez szükség van a versenyszférára, míg utóbbinak azt, hogy profitja óriási százalékban függ attól, hogyan tud segíteni az államnak egy-egy probléma megoldásában. Így a releváns kérdés a kormányzat részéről immár nem az, hogy van-e kapacitás valaminek a kivitelezéséhez, hanem az, jó irányból és módon kezdett-e hozzá a megvalósításhoz.