Azonos növekedési recept mindenkinek?
A növekedéshez kapcsolódó fogalmak gyakoriságának vizsgálata, és az országcsoportok szintjén történő összehasonlítás arra engedett következtetni, hogy a különböző jövedelemszintű országokon belül a mintázatok hasonlóak, vagyis nincsenek éles különbségek. A tíz leggyakrabban előforduló fogalom (pl. szolgáltatások, strukturális reform, intézmények, ipar, privatizáció stb.) átlagos gyakorisága hasonló az alacsony jövedelmű, a feltörekvő és a fejlett országok között.
Az ágazatok tekintetében a szolgáltatások abszolút dominanciája érzékelhető a feldolgozóipar és a mezőgazdaság felett.
A turizmus súlya különösen nagy valamennyi jövedelmi kategóriában. Az exogén növekedési modellel (ld. Solow 1956) asszociálható fogalmak sokkal nagyobb arányban vannak jelen, mint az endogén növekedési modellekhez, vagy a fejlődés-gazdaságtanhoz kapcsolható fogalmak (utóbbi kettőre példa az innováció, vagy a technológia, illetve az iparosodás, exporttámogatás, exportorientáció stb.).
Mindez azonban nem értelmezendő az utóbbi elméletek kisebb jelentőségeként, a növekedéselméleti kutatások kiindulópontját ugyanis gyakran képezi az alapokat lefektető exogén és Solow-modell megközelítés, mely az ehhez kapcsolódó fogalmak felülreprezentáltságát eredményezheti. A fizikai és humán tőke felhalmozása terén valamennyi jövedelmi csoportban az állami szerepvállalás dominálja a magán befektetéseket, ami elsősorban olyan fogalmak erőteljesebb jelenlétével igazolható, mint az állami beruházások, az infrastruktúra, vagy az oktatás.
Mekkora szerepe legyen az államnak?
Az állam szerepéhez köthető felvetések azért is hangsúlyosak, mert a közgazdászok közötti ellentétek egy másik forrása, hogy az államnak milyen mértékben szabad vagy szükséges beavatkoznia a növekedési politikába.
Az iparpolitikáról (így az állami beavatkozásról) szóló vita jelentőségét emeli, hogy napjainkban ismét egyre többször kerül a középpontba. Az általános felfogás alapján egy erősen intervencionalista megközelítés túlságosan kockázatos lehet. A jó növekedési politika ugyanakkor a rendelkezésére álló eszközök széles választékának segítségével kezeli a kormányzati kudarcokat és az esetlegesen felmerülő piaci kudarcokat is. Ezek a piaci kudarcok olyan externáliákból származnak, mint a cselekvés általi tanulás (learning-by-doing), a koordinációs hibák, vagy az információs aszimmetriák.
Az állam továbbá befektet az infrastruktúrába és oktatásba, amivel kedvező üzleti környezetet képes biztosítani a magánvállalatok számára
Az iparpolitika súlya az 1980-as években volt a legjelentősebb. Ekkor többnyire semleges, vagy viszonylag pozitív kontextusban került elő mindhárom jövedelemcsoportban. A következő időszakokban fokozatosan csökkent a befolyása és a szövegkörnyezet is megváltozott.
Már nem csak titokban lehet támogatni a hazai ipart – adta hírül a Makronóm korábban annak kapcsán, hogy az IMF egy másik tanulmányának szerzői szerint az iparpolitika fogalma tabunak számított az elmúlt évtizedekben, pedig a sikeres ázsiai felzárkózási modellek központi eleme volt, ezért is fontos, hogy a fogalom „visszatérjen”.
a Makronóm korábban annak kapcsán, hogy az IMF egy másik tanulmányának szerzői szerint az iparpolitika fogalma tabunak számított az elmúlt évtizedekben, pedig a sikeres ázsiai felzárkózási modellek központi eleme volt, ezért is fontos, hogy a fogalom „visszatérjen”.A feltörekvő és az alacsony jövedelmű országokban az iparpolitikát elsősorban az exportipar támogatására próbálták fordítani, miközben a kereskedelmi korlátozások leépítésére helyeződött a hangsúly.
Ugyancsak meghatározó volt a feldolgozóipar és a mezőgazdasági szektor támogatása. A fejlett országokban az exportorientáció erősítésén túl domináns szerepet kapott (különösen a kkv-k számára) a kutatás fejlesztés, az innováció, az új iparágak és az energiatakarékossági technológiák támogatása, a gyengélkedő iparágak irányából való elmozdulás, illetve a depressziós régiók megsegítése.
Az 1990-es években az iparpolitika dominanciája visszaesett, s sokkal inkább a strukturális reform szemlélettel került összhangba. Alkalmazása a kereskedelem és a szabályozás liberalizálására, az állami tulajdonú vállalkozások privatizációjára és az olyan horizontális politikákra összpontosított, mint az üzleti környezet és az oktatás javítása.
Az iparpolitika dominanciáján túl annak megítélése is változóvá vált az 1990-es években, majd a 2000-es évek elejét követően inkább negatívvá, 2010 óta pedig ismét semlegesebbé vált.
Napjainkban, a fejlett országok döntéshozatali és gazdasági köreiben zajló viták során, a közel három évtizeddel ezelőtti jelenségek látszódnak ismét előtérbe kerülni. Jelen van a hazai cégek támogatása, annak elősegítése érdekében, hogy a külföldi exportipar számára inputokat vagy szolgáltatásokat nyújtsanak.
Az alkalmazott szakpolitikai eszközök között szerepelnek export- és befektetési ösztönzők, a vállalkozásoknak nyújtott kedvezményes hitelek, adókedvezmények, technikai információk megosztása és exportmarketing-támogatás. A feltörekvő és az alacsony jövedelmű országokban hangsúlyos a nemzetközi pénzügyi intézmények pénzügyi támogatásának szerepe, melyek támogatják a kereskedelmi szabályozások javítását és az exportorientált iparágak támogatását.
A cikk szerzője Czeczeli Vivien, az NKE Gazdaság és Versenyképesség Kutatóintézet kutatója.